Látogatóban.

Halottak napja.

Gyerekkorom legvarázslatosabb emlékei közé tartoznak azok a késő őszi esték, amikor évente egyszer, a nagymamámmal kimentünk „gyertyát égetni” a temetőbe. Emlékszem, mennyire megérintett mindig a gyéren világított falusi utca sötétéjében a temérdek kicsi mécses látványa. Előző este mindig elkísértem nagymamámat a misére is. November első napján az egyház szentjeiről emlékeztünk meg. Másnap pedig a saját veszteségeinkről. 
Ki vannak ám találva a vallások.

Nagymamám szerint azért gyújtunk gyertyát a temetőben halottak napján, mert ezen a napon, a nyári és téli napforduló között félúton, átjárhatóvá válik az élők és holtak világa. Ezt persze ő nem így mondta, mert egyszerű asszony volt, de ez volt a lényeg. A halottaink szellemei ilyenkor elhagyják a faluszéli temetőt, hogy meglátogassanak bennünket. A síron világító fényekkel segítünk nekik hazatalálni.

A halottak napja: része az elengedés liturgiájának. 

Fontos nap a halottak napja. A lehető legnehezebb feladatban segít. Elengedni reményeket, vágyakat, elérhetetlenné vált célokat is nehéz. De még nehezebb elengedni a valakihez tartozást. A célok, remények és vágyak helyett majd találunk újakat. De egy üresen csengő telefonszám végén már sosem veszi fel a kagylót az a hang, aki az úgy felejtett üzenetrögzítőn beszél.

Azzal nincs mit kezdeni.

A temetőben ezen a napon évről évre találkozunk olyanokkal, akik ránk köszönnek, de az arcuk már egyre kevésbé ismerős. Ángyikám, aki még látott kislányként, és a fiú, akinek a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy mindig elpirultam, ha megláttam. Postás Ilonka, akivel tavaly még eldiskuráltunk a szép napsütésről, idén pedig már a fejfájához viszem a virágot. 
Megyünk a temetőbe az idősödő szüleinkkel, akik évről évre lassabban járják körül a sírhelyet és évről évre hosszabban időznek el a mécsesek fényébe nézve. Ott, akkor, ráeszmélünk, hogy valójában már elkezdtük őket elengedni. És jönnek velünk a gyerekeink, eleinte minden évben, aztán egyre ritkábban, mert már kezdjük őket is elengedni. Végül majd csak magunk jövünk, mert a szüleink már ott várnak ránk az örökkévalóság türelmével, a gyerekeink pedig még türelmetlenek: nem járnak temetőbe. 

Mert a temetőjárásnak is megvan az ideje az ember életében.

Aztán aznap késő este, otthon, a meleg szobában, lekapcsoljuk az összes lámpát és elővesszük azt a néhány mécsest, amit majd magunknak fogunk meggyújtani. Azokért, akik a távoli temetőkben vannak, és azokért, akiknek a hamvai a tengerben, vagy ki tudja, hol vannak. Évről évre többet. Igen. Csendes, személyes emlékezés ez.

Az év többi napján... a siker okozta furcsa kielégülés utáni vágyban, a meg nem állásban, a hajszoltságban (aki nem rohan, annak nincs is dolga, vagyis nem is kell - kelletlen?), vagy épp fáradságos önismereti munkával bíbelődve, vagyis bármikor máskor mindig: önmagunkat keressük. 
De évről évre eljön a nap, amikor közel megyünk a halálhoz. Amikor nem a halottaink jönnek hozzánk. Mi megyünk hozzájuk. És nem csak hozzájuk:

egy napra önmagunkhoz is látogatóba megyünk ilyenkor. 

Az emlékeinkhez és a múltunkhoz.

Amikor gyertyát gyújtunk valakiért és a veszteségeinkre gondolunk, amikor elengedjük a fájdalmat, és eszünkbe jut, ami jó volt - akkor azt önmagunkért is tesszük. Az egykori önmagunkra is emlékezünk akkor.

Arra a valakire, aki abban az emberi kapcsolatban voltunk.

Mihalik Judit