Norbi: update

A hamis kakaóscsiga és az önértékelés csapdái.

Nem a nőkkel van a baj. A nők nagyon is sokat dolgoznak az önértékelésükön. Többet, mint a férfiak. Jobban is állnak vele, annak ellenére, hogy nem épp egy egyenlőségelvű, felvilágosult társadalomban élünk. (Olvassanak csak Tóth Krisztinát vagy Erdős Virágot. Vagy Péterfy-Novák Évát. De az egy másik poszt.)

És nem is a férfiakkal van a baj. Vagyis: van velük baj, de inkább nekik van bajuk magukkal, a kóros teljesítménykényszerrel. (Olvassák csak Sam Keen-t. De az is egy másik poszt.)

Az igazi baj a hitelességgel van, pontosabban a kényszeres megfeleléssel.

Mert mindannyian bábozunk.

Eljátsszuk, hogy fontosak vagyunk: rohanunk, nehogy kiderüljön, nincs dolgunk. Mert akinek nincs dolga, az dologtalan, aki nem lelkes, az lelketlen, aki kelletlen, az nem kell. Azt is eljátsszuk, hogy rendben vagyunk magunkkal, életünkkel. Csodás szelfiken mosolyogunk a világba, miközben cifrán nyomorúságos magányban éljük az életünket, vagy szabadnak hazudott, de valójában az elköteleződést és elfogadást teljességgel nélkülöző kapcsolatokban, érzelmi sivárságban, egy nárcisztikus ember mellett, vagy inkább alatt. Azt is, hogy a gyerek rendben van (honnan tudnánk, nem áll szóba velünk), azt is, hogy pont ezt az életet akartuk, ezt a munkát, ezt az életcélt.

Kevés az önmagával igazán hitelesen rendben lévő ember.

Azt tanultuk, hogy a sebezhetőség szégyen, és a tökéletlenség a vesztesek billogja. Még panaszkodó nemzet vagyunk, de már tanuljuk az elfojtást.

Amikor egy ehhez hasonló eset felkavarja az állóvizet, valójában ezek a hangok szólalnak meg bennünk. Felelőst keresünk, mert a világ zűrzavaros és álnok, ezért igazán megérdemlünk néha egy kis vigaszt, mondjuk egy tripla profiterolt.

Egy olyan társadalomban, ahol az emberek rendben vannak magukkal, ahol az önértékelésük és önbecsülésük nem relatív, hanem abszolút, mert belülről fakad, ott egy ilyen elszólás, bármennyire is vérlázító, csendes mosolygást sem vált ki. Hiszen, aki mondta, az a közbeszédet tekintve: senki. Egy ügyes, rámenős és valószínűleg nagy munkabírású, magát mélyről felküzdött ember, aki nem túl tanult, nem is túl kifinomult. Valószínűleg mondott már ennél cifrábbat is, csak mi épp nem hallottuk.

Ráadásul, Norbi sose mondott mást, csak most update-elte a korábbi üzenetet.

Emberek tömegeit vette rá arra, hogy egészséges táplálék helyett pótlékokat vegyenek magukhoz nap mint nap. Hogy jóleső testmozgás helyett sanyargassák magukat, tegyék tönkre az ízületeiket idő előtt és próbáljanak meg úgy kinézni, mintha szüntelenül egy agyon-photoshopolt magazinkép lennének mindannyian. Főképp pedig sikerrel szólította meg hiúkat és renyhéket, aki azt hiszik, mert hinni akarják, hogy van ingyenebéd, hogy az ideális test ugyanúgy elérhető számukra, mint az online rendelt kínai Louis Vuitton táska. Ami majdnem igazi, ne is nevezzük talán hamisnak, inkább mondjuk azt: replika. Az mennyivel elegánsabb már.

Nem Norbira kell tehát haragudni.

Magunktól kell kérdezni: mégis, mit vártunk?

Amíg nem bújt ki a szög a zsákból, addig minden rendben volt ezzel az ígérettel. Nem firtattuk a mögötte álló értékrendet (bár ez a kifejezés itt némileg talán eufemisztikus), nem boncolgattuk, vajon tényleg összhangban van-e az önképünkkel, életmódunkkal és a magunkért tett valódi erőfeszítésekkel a drága pénzen vett önáltató megváltás-kamu.

Most, hogy az életmód-gururól úgy olvad le a marketing-máz, mint az összetöppedt hamis somlói tetejéről a zsír-, cukor- és laktózmentes műtejszín, most rá haragszunk.

Nem, nem is. Magunkra haragszunk.

Amúgy okkal.

Talán az önértékelésünkre is ráférne egy update. De abból nem kellene kispórolni semmit.

Mihalik Judit 

 

Fotó: Fortepan. Adományozó: Mezey Ferenc.