Szüntelen és sosem...

...avagy az online jelenlétről

 Paul Virilio francia filozófus egykor azon töprengett, hogyan változtatta meg az időről és a térről térről kialakult képzeteinket a mozgókép térnyerése.  

Nem telt bele két évtized, és az emberiség újabb evolúciós erejű változásokon esett át az önmaga alkotta technológia által. Az online térben való állandó jelenlét szinte kötelezővé vált.

Egyszerre vagyunk mindenhol és sehol, miközben a lineáris időélmény helyett szinte szüntelen egyidejűségben élünk.

A világban történteket nem múltbeliként ismerjük meg a hírekből, hanem egyre inkább valós időben figyeljük a tőlünk távoli eseményeket. A személyes kommunikációnkban is felborult az idő: a választ néha előbb gépeljük, mint ahogyan a kérdés megjelenik a képernyőnkön.

Az eszközök általi szüntelen elérhetőség, de még inkább az, hogy jelenlétünk kikövetelhető és gyakran addiktív, felveti azt a kérdést is:

hol vannak az információs intimszféra határai, mennyi tényleges befolyásunk van a distanciára?

Kezd egy karakteres eszképista mozgalom is kibontakozni. Míg egyesek még a közösségi médiában való hatékony jelenlétet tanulják tréningeken, mások már elvonókúrákon törik a fejüket. Ennek jeleként egyre másra jelennek meg a piacon "korlátozottan okos", illetve az egészen buta telefonok, és nyilvánvaló a tendencia, hogy épp a korábbi progresszívek igyekeznek hátralépni az offline tér jótékony homályába.

Kérdés, hogy ezek egyéni válaszok-e, vagy trend lesz előbb-utóbb? Lehetséges-e, hogy az online teret megteremtő generáció még nem képes alkalmazkodni a maga teremtette környezethez? Mindeközben, felnövőben egy korosztály, amely már otthonosan mozog ebben a világban - könnyedebben, mint a valós térben és időben.

Hiszen megváltozott a percepciós diszpozíciójuk, szép csendben átugrottak egy evolúciós lépcsőt, míg mi naivan azt hittük, hogy csak "kockulnak". Bizony, nehezen is értünk szót velük...

De hol vagyunk mi, mindeközben?