Tamás, az eltaszított

- avagy: mivel tartozunk a gyerekeinknek?

Nemrégiben írtam itt arról, hogy milyen különbözőek lehetnek a percepciók a gyermeki kötelességről a szülők iránt. Függ ez a kortól, amelyben élünk, függ a neveltetéstől és függ az elvárások kimondásától vagy ki nem mondásától is. És még annyi minden mástól.

Azóta történt, hogy beszélgettem Tamással. Ismerem őt már kicsi korától, a fiam egyik barátja, bár talán helyesebb volna azt mondani: pártfogoltja. Évente meghívjuk nyaralni, így pár napig láthatja a Balatont. Most tizenöt éves, születése óta a nagyanyja neveli, aki egy egyszerű, de nagyon jólelkű asszony. A nagypapa három éve halt meg. Senki sem érti, hogyan lehet olyan lányuk, mint Tamás anyja, aki eltaszította magától a gyerekét. Mint most kiderült számomra, nem is egyet. Tamásnak van egy féltestvére, akit két éves korában szintén lepasszoltak, őt nevelőszülőkhöz. Még sohasem találkozott az öccsével. És tavaly egy kapatos nagybácsi kifecsegte, hogy van még egy gyerek, akit újszülöttként adtak örökbe, akinek létezéséről a két idősebb testvér nem is tudott.

Tamás csendes, udvarias fiú, bár a nagymama szerint néha furcsa dühkitörései vannak. Két éve, amikor nálunk volt, még bepisilt éjszakánként. Diszkréten kellett intéznem az ágyneműcserét, nehogy zavarba hozzam.

Tamás nem tud biciklizni, hiszen két idős ember mellett nőtt fel, nem volt apja, aki megtanítsa. Amúgy se telne biciklire. Nem teszi el maga után a tányért, mert nem volt anyja, aki ezt elvárja tőle - a nagymama meg nyilvánvalóan igyekszik mindenben kárpótolni. Mintha vezekelne, egy bűnért, ami nyilvánvalóan nem az ő bűne.

Így hát, amikor a fiammal ketten elmentek dolgozni egy közeli gazdaságba, Tamásnak sajnos nem sok hasznát vették. Látszott, hogy még sosem volt a kezében gereblye, és nem sok fogalma van a fizikai munkáról.

Nem rajta múlt, hogy így alakult.

Pedig Tamásnak nem sok esélye lesz, mint a hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból. Nincsenek különleges képességei, amelyek a mélyből, az érzelmi és anyagi nélkülözésből  hirtelen majd a magasba repíthetik. Ha repítené is valami, szörnyű terhek húzzák, és soha nem gyógyuló sérüléseket hurcol majd. Ahogy eddig sem, ezután sem számíthat a családjától sok jóra. Ha szerencséje van, már nagykorú lesz, amikor eltemeti majd a nagymamáját, az egyetlen embert, aki valaha is gyengéden megérintette. Aki nem taszította el.

Szünet.

 

Azt gondolom tehát, hogy tartozunk a gyerekeinknek.

Nem tartozunk a lehető legjobb életkörülményekkel, nem tartozunk verejtékkel megszerzett javakkal, nem tartozunk feláldozni magunkat és nem tartozunk mindenáron jobb életet adni nekik, mint nekünk jutott. Semmilyen értelemben. Ha nekünk nem jutott elég jó élet, azt mi sem kérhetjük számon a szüleinken, mert már felnőttünk. Így mi sem tartozunk a gyerekeinknek semmilyen előre kitöltött csekkel.

Nem, nem kell a drágábbik telefon se.

De tartozunk azzal, hogy elfogadjuk őket, ha már így alakult, hogy hozzánk érkeztek vendégségbe. Tartozunk azzal, hogy megtanítjuk őket arra a kevésre, amit mi magunk tudunk: biciklizni, úszni, lapos kaviccsal kacsázni, ágyat húzni, gereblyézni, mosogatni. Érinteni, simogatni, örömet és bánatot kimutatni, vigasztalást kérni és adni. Elfogadni, ha gyengék vagyunk és megbocsátani a más gyengeségét. Ezzel tartozunk.

Elfogadni.

Megbocsátani.

Amit lehet. Mert persze van, amit nem lehet.

 

A szerző: Mihalik Judit

 

 

Kép: ashleyharrison

(Tamás neve nem valóságos. Minden más igen.)