A női fizetés csapdája?
Bejegyzés a multikarrierről.
- X: …gratulálok, meg minden, de azért sajnálom is, mert már úgy megszoktalak…
- Y: Tessék?
- X: Mondom, kár hogy mindjárt elmész már úgy megszoktalak, jó volt Veled dolgozni, na.
- Y: De há
- X: …gratulálok, meg minden, de azért sajnálom is, mert már úgy megszoktalak…
- Y: Tessék?
- X: Mondom, kár hogy mindjárt elmész már úgy megszoktalak, jó volt Veled dolgozni, na.
- Y: De hát nem is megyek el, honnan veszed ezt?
- X: Jó, de most hogy már házas vagy, mindjárt jön a gyerek, mire visszajössz, ha egyáltalán, már ki tudja mi lesz…
- Y: Várj. Most jól értem, hogy most jöttem vissza a nászutamról... és Te máris temetsz?!
- X: Nem temetlek, gratulálok, meg minden, de azért sajnálom is, mert már úgy megszoktalak…
- Y: …
A fenti beszélgetés nem kitaláció, valóban megtörtént és talán jól szemlélteti a nők esélyeit a munkahelyen. Állami cégnél nem dolgoztam, de a versenyszférában feltétlenül hátránnyal indul az XX kromoszómával rendelkező egyed. Mindezen hátrány aztán vastagon látszik a bérszámfejtési íveken is, az alábbi grafikon mutatja a fizetési különbségeket. Igazságos? Nem. Lehet ezen változtatni? Naná! Hogyan? Na, az nem lesz egyszerű.
Nem szeretnék elmerülni a fenti grafikon statisztikai, vagy társadalomtudományi vizsgálatában, ezt megtették már sokan mások, itt, itt vagy itt. Inkább helyezném a hangsúlyt az egyének egyedi döntéseire és azok következményeire.
Hogy is van ez?
Járjunk kicsit utána. Manapság természetes, hogy 20-23 éves emberek kiváló pedigrével, több idegen nyelv kiváló ismeretével, egyetemi végzettséggel lépnek a munkapiacra, ahol tárt karokkal várja őket a tercier szektor. Ebben a pillanatban szinte nem is számít, hogy fiú vagy-e, vagy lány, ha kellő határozottsággal és tanulni vágyással mész neki a dolgoknak sorban kapod a lehetőségeket. A napi 9-12 óra, amit a munkahelyen töltesz természetessé válik, egy kis belső világban élsz a munkanapokon, egyik hétvégén tombolsz, a másikon relaxálsz, mint mindenki más. Lepörög 5-6 év és az igazán kitartóak már felettébb felelősségteljes multis pozícióba is kerülhetnek, ami már annyi fizetéssel is jár, hogy nincs is időd elkölteni, hacsak nem vettél a bankoddal együtt egy kevésbé lelakott galériás kis álomlakást a XI. kerületben...
És ekkor érkezik a bal csapott a nők számára, amire mindenki számított, de valahogy senki sem kalkulált vele. A szerencsésebbje (?) ekkorra párkapcsolatba kerül és gyermeket vállal, a többiek pedig szerencsétlennek érzik magukat és már utálnak túlórázni, őket ez már nem is érdekli, hagyják őket kérem békén. Mindkét esetben törvényszerűen leesik a motiváció a munka iránt, az előbbiben pusztán azon okból, hogy pár évet nincsenek jelen a munkapiacon és később már egy másfajta preferencia sorrenddel érkeznek. A másik csoport, a magányosak nagy része pedig elveszíti hitét saját legyőzhetetlenségében, nem élvezi már a rengeteg munkával kiharcolt státuszát, vagy legalábbis már nem érzi fontosnak, fenntarthatónak. Sokaknál a kiégés tünetei jelentkeznek és akár maguktól mondanak fel, keresnek egy nyugisabb helyet.
Mindez pont azokban az években történik, amikor az addig befektetett munka épp elkezdené emelni a fizetés nominális értékét és a kinevezések ütemét, pont akkor, amikor már csak várni kellene egy megüresedésre, hogy egy igazán kellemes pozícióba kerüljünk. Ekkor szakadnak ki általában a nők a munkahelyükről pár évre, vagy épp vesztik el az önbizalmukat és mindez aztán soha be nem hozható hátrányt jelent a nettó fizetés számára. Hiszen ugyanebben az életkorban a férfiak egy része extra motivációt kap, mint családját eltartó hős, emiatt sokkal komolyabban veszi a korábban akár elhanyagolt munkáját is, sőt további segítséget kap a hímnem, tekintve, hogy a szülési szabadságra távozott nők megtört karrierjének folytatóivá válhatnak. A sorsa persze mindenkinek másképp alakul, de a 30-as évei elején járó korosztályban a fentiek miatt végleg kettészakad a fizetési olló a férfiak és a nők között.
A másik tapasztalatom, hogy a karrierépítéshez, főleg egy multinál, olyan férfias tulajdonságok szükségesek, melyekre nem szocializálja a társadalom a nőket, sőt. A merészség, az érdekérvényesítés, a bátorság, a magabiztosság, a tévedhetetlenség érzése olyan tulajdonságok, melyek sokkal inkább hozzájárulnak egy jó pozíció eléréséhez, vagy egy remek fizetés kiharcolásához. Nem általánosítok, hogy ezek a tulajdonságok minden nőből hiányoznak, de összességében ezek alul reprezentáltsága is okozhatja a 15-20%-os különbséget.
Balkáni állapotok?
A szokásos munkahelyi beidegződésünk egyike, hogy Nyugaton ez sokkal jobban van, ott nincs kérem efféle igazságtalanság, ott a társadalmi egyenlőtlenség szinte elképzelhetetlen. Hát nagyon nem. Az alábbi OECD grafikonon jól látszik, hogy a férfiak és nők fizetésének különbsége tekintetében Magyarország a középmezőnyben fut, emiatt legalábbis nincs ok pánikra. Továbbá a jóval nagyobb fizetési réssel rendelkező Ausztriában, Angliában, Hollandiában, Németországban a szülési szabadság egy hosszabb vakációnak is nevezhető és az anyák 5-8 hónap múlva ismét dolgoznak, ennek ellenére kevésbé vehetik fel a fizetési versenyt a férfiakkal.
Szembeszélben?
A helyzet tovább bonyolódik a tekintetben, hogy a folyamat öngerjesztővé válik, a párkapcsolatba került nőknél már előre beszámítják, hogy sok mindent már nem lehet rájuk bízni, úgyis mindjárt elmennek, a szülés utáni heti 30 órás, részmunkaidős munkát egy megtűrt formának tartják, ahol csak kivételeznek a Ágival, persze neki lehet. Persze neki arányosan kevesebb a fizetése is, de akkor is szúrós tekintetekkel néznek rá, amikor egy óra túlórával a zsebében távozik délután 3-kor. Ja és persze a kevés, multis pozícióját szépen egyengető nőnek minden nap meg kell küzdenie a karrierista jégszív sztereotípiájával… Mindezek után asszony legyen a talpán, aki mindezzel szembe próbál menni.
Na de akkor hogyan?
Ahogy a fentiek és egyéb tanulmányok alapján láthatjuk a nők ugyanazt az iskolát végzik, sőt nagyobb számban reprezentálják magukat a felsőoktatásban, majd aztán alulmaradnak a fizetésért és a pozícióért folytatott harcban. Ez a különbség egyéni szinten kezelhető és eltüntethető, azonban a fizetési rés társadalmi szintű lecsökkentéséhez már jogi szabályozókra lenne szükség.
Egyéni szinten megoldást hozhat például a diplomáig azonosan teljesítő nők számára a megnövelt magabiztosság és az önérvényesítés alkalmazása a munkahelyen, vigyázva, hogy ez nem lesz negatív behatással a magánéletükre. Mindez aztán egészében fogja segíteni a magasabb fizetések tárgyalását és a munkáltatóval való megállapodást az otthoni munka, illetve a részmunkaidő tekintetében. A jogi szabályozás során pedig talán még ennél is utópisztikusabb megoldással kellene megállapodni és ellenőrizni, hogy a munkáltatók valóban azonos feltételekben állapodnak meg. Másrészről, ahogy a férfiak és a nők különbözőségének megszüntetése sem cél, miért is akarnánk a két nem fizetésbeli lehetőségeit erőszakkal egy szintre hozni a munka világában? Nektek mik a tapasztalataitok, szükség lenne erre?
