A hó, mint tükör....

Gondolataim szupervizorként a jelenlegi, téli helyzetről...

Az elmúlt napokban sokszor kaptam el ugyanazt a mondatot:
„Ez a hóhelyzet teljesen felborította a napomat.”
Volt aki kicsit bosszúsan mondta ezt.
Valaki türelmetlenül.
Viszont volt aki örült, hogy télen végre havazik.

És közben azt figyeltem, mennyire különbözően reagálunk arra, amikor az élet egyszer csak másképp működik, mint ahogy megszoktuk.

Szupervizorként számomra ez az időszak olyan, mintha egy hatalmas lámpa világítana rá arra, hogyan vagyunk a váratlannal, a kontrollvesztéssel, az alkalmazkodással:
- Van, akit megbénít.
- Van, aki dühös lesz.
- Van, aki elkezd kapkod.
- Van, aki magát hibáztatja, hogy „miért nem gondoltam előre és vettem hólapátot?”.
- Van, aki gyorsan átszervezi a napját és megy tovább.
- És van, aki tud mosolyogni is rajta.

Azt gondolom, hogy egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál.

Hiszen nem a hó miatt reagálunk így… hanem a saját belső mintázataink miatt.

A hó, mint tükör....
A váratlan helyzetekben mindig látszik valami abból, ahogyan a világot kezeljük:
- Aki biztonságot keres, azt a kiszámíthatatlanság ijeszti meg.
- Aki kontrollt szeretne, azt a csúszás, a csúszás érzése billenti ki.
- Aki maximalista, az magát hibáztatja először.
- Aki érzékeny, azt az időnyomás feszíti meg.
- Aki rugalmas, az hamar talál A, B vagy C tervet.
- Aki kreatív, az akár örömöt is talál a helyzetben.
- Aki túlterhelt, azt már ez a plusz egy apróság is kiboríthatja.

A hó nem változtatja meg az életünket. Csak láthatóvá tesz valamit, ami amúgy is ott van.

A kizökkenésnek is van üzenete.
Szupervízióban gyakran pont ezekkel a pillanatokkal dolgozunk: amikor a külső helyzet megmutatja, hogy belül mi történik.
• Miért nehéz elengedni azt, amit ma már nem lehet megcsinálni?
• Miért leszünk türelmetlenek, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztük?
• Miért érezzük azt, hogy rajtunk múlik minden?
• Miért szégyelljük, ha nem vagyunk hatékonyak?

Ezek a derékig érő, latyakos, kaotikus napok valójában nem a havat hozzák felszínre. Hanem az érzelmi rugalmasságunkat. Azt, hogy hogyan bánunk magunkkal stresszhelyzetben. Azt, hogy mennyire vagyunk megengedőek, ha valami nem sikerül tökéletesen.

Végezetül azt is: mennyire tudunk néha csak megállni, venni egy levegőt és azt mondani: „Oké. Ma ez van. Innen indulok tovább.”

Van egy jó hírem is :-)
A rugalmasság nem adottság. Nem jellemvonás, hanem készség ami tanulható, erősíthető, gyakorolható.

A szupervízióban éppen ezt tesszük: megnézzük, hogyan reagálsz a váratlan helyzetekre. Közösen megtaláljuk azt a működésmódot, ami nem feszít szét téged, hanem támogat és megtart.

#szupervízió