Aki most be tud illeszkedni, később nem fog kitűnni
„A régi szép időkben a stabil ágazatokban elhelyezkedő újoncok garantáltan feljebb léphettek, a ranglétrán, ha elvégezték a munkát, és kitartóak voltak. Harminc-negyven évvel azután, hogy az ember elkezdett a postázóban dolgozni,
„A régi szép időkben a stabil ágazatokban elhelyezkedő újoncok garantáltan feljebb léphettek, a ranglétrán, ha elvégezték a munkát, és kitartóak voltak. Harminc-negyven évvel azután, hogy az ember elkezdett a postázóban dolgozni, már rangidős alelnök, ügyvezető igazgató, püspök vagy étteremtulajdonos főszakács lehetett. (…) Gyorsan változó, a média bűvöletében élő világunkban mindez a feje tetejére állt. Akik most be tudnak illeszkedni, később nem fognak kitűnni. (…) Magasra ívelő karriert (…) csak azok tudnak építeni, akik megkérdőjelezik a tekintélyt, és nem hajlandók mások nyomdokaiba lépni.” – írja az egyik, meg nem nevezett szerző a Seth Godin által szerkesztett Mi a bőgés c. könyvben.
A kötet 33 ismert üzleti szerzője rövid írásokban fejti ki gondolatait arról, hogy miként lehet az átlag szürkeségéből kiemelkedni. A fejezetekhez nem rendelték hozzá szülőatyjukat/anyjukat, de olyanokról van szó, mint Tom Peters, Dan Pink, Malcolm Gladwell vagy Guy Kawasaki.
Ezeket a sorokat olvasva két dolog jutott rögtön az eszembe. Egyrészt napjaink informatikai nagyágyúi, akik olyannyira nem tudtak beilleszkedni, hogy még az egyetemről/főiskoláról is kimaradtak. Ezt követően pedig egyikük sem egy jól ismert multicég emlőin nevelkedve alapozta meg szakmai tudását, hanem a haverjaival bütykölt a kollégiumban vagy a garázsban, és erősen hitt saját ötletében vagy termékében. Akkor is, ha elsőre nem találták el tökéletesen.
Második gondolatként pedig az ugrott be, hogy ha visszatekintek általános iskolai osztályunkra, karrier szempontjából a legtöbbre azok vitték, akiket tanáraink renitensnek és kutyaütőnek tartottak: azok, akik mertek visszabeszélni. Érdekes, nem a kitűnő tanulók. Tapasztalataim szerint az oktatási rendszer kifejezetten azokat jutalmazza, akik besimulnak, csendben vannak, nem fejtik ki a véleményüket. Nem véletlen, hogy Sir Ken Robinson úgy véli, hogy az iskola kiöli a kreativitást.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon a mai huszonévesek miként látják a világot. Vajon abban reménykednek, hogy beállnak a sorba, aztán majd csak előrehaladnak idővel, vagy vannak saját kezdeményezéseik, és mernek hosszú éveket és jelentős energiákat ezekbe beleölni?
És mikor jutunk el oda, hogy a beosztottak és a középvezetők el merik mondani, és érdemesnek is tartják szóvá tenni javaslataikat, kritikai észrevételeiket, ötleteiket főnökeiknek? Megérjük-e hogy az átlagos felső vezető olyan önbizalommal rendelkezzen, amit nem renget meg, ha valaki másképp látja a dolgokat, vagy negatív visszajelzést ad? Netán még örül is ezeknek, mert ha igaza van az illetőnek, akkor fejlődési lehetőségre tapintott rá, ha nem ért vele egyet, akkor pedig az asztalra került a téma, amivel kapcsolatban további magyarázatot vagy információkat adhat a kollégának. Attól függetlenül ugyanis, hogy egy probléma a szőnyeg alá van söpörve, vagy nem jut el a vezetők látókörébe, még sajnos létezik.
