De pedig a Ruhat is eszi
Gyermekkorom emlékezetes vicce a Ruhatról szólt, ami előbb befalta az erdő négylábú lakóit, majd az embert meglepetésre érintetlenül hagyta. „Nem a Ruhat eszi az embert” – szólt a velős konklúzió. Pedig teszi. Az 1990-es évek m
Gyermekkorom emlékezetes vicce a Ruhatról szólt, ami előbb befalta az erdő négylábú lakóit, majd az embert meglepetésre érintetlenül hagyta. „Nem a Ruhat eszi az embert” – szólt a velős konklúzió. Pedig teszi. Az 1990-es évek második felében felsővezető-keresésben ténykedtem, ahol alkalmam nyílt megfigyelni, hogy a jó minőségű öltönyt viselő jelöltek statisztikailag szignifikáns mértékben nagyobb valószínűséggel kerültek a shortlist-re, mint kevésbé igényesen csomagolt társaik. Már akkor is meglepett, milyen könnyen lehet egy gyapjú felsőruházati termékkel markáns versenyelőnyt elérni. És azóta is csodálkozom, hogy milyen tiszteletet vív ki magának egy üzleti, vagy akár egy hétköznapi szituációban is az ember, ha történetesen egy minőségi anyagból varrt, sötét színű, élre vasalt szövetnadrágot visel, ugyanolyan anyagú, vicces kinézetű felöltővel, nem beszélve a csíkos selyempórázról a nyakában. A benzinkúton, vegyesboltban nem mernek letegezni, ami kevésbé formális jelmez esetén abszolút magától értetődő.
Az elegáns üzletember image, amihez mindössze egy fodrászra és egy rend tisztességes ruhára van szükség, rögtön hitelességet kölcsönöz tulajdonosának, amit legfeljebb lerontani tud, ha megszólal. Ellenkező esetben a kérdéses első benyomást véres verejtékkel lehet a színvonalas belső tartalom segítségével visszatornászni. A megfelelő prezentáció mindezek mellett önbizalom-erősítő hatású, ami megint csak előnyös a munka világában.
Na de mire ez a nagy felvezetés?
A Goldenblog 2011 verseny tiszteletére, ahol a Tudatos Vezetés blog is elindult, egyik kedvenc írómtól, Bohumil Hrabaltól szerettem volna idézni néhány sort, ami az előző két bekezdéshez kapcsolódik. Hrabal egyik kevésbé ismert önéletrajzi trilógiájában a saját felesége szemszögéből beszél életéről. Neje módos kereskedőcsaládból származott, de a háború után minden vagyonukat államosították. „Igen, én is tizenhárom szobában nőttem föl, cseléd kettő is szolgált nálunk, és nekem nevelőnőm volt, és apukának Studebakere meg sofőrje, és a pincéje tele a legnemesebb francia borokkal és skót whiskyvel, és az én hálószobám XIV. Lajos korabeli bútorokkal volt berendezve…”
Következő csapásként jazzgitáros vőlegénye megszökött egy másik nővel, így Pipszi bánatában elhagyta magát és igényességét. Egy napon azonban levelet kapott nagynénjétől: „Meine liebe Pipsimaus…Szívélyesen üdvözöllek Bécsből, rossz híreket hallok rólad, ne felejtsd el, milyen családból származol, a te nénikéd Pischinka, akármilyen szegény is, mindig tisztán, ízlésesen és elegánsan öltözve jár-kel Bécsben, Pipsimaus, mit szólna a papa, ha így látna? Ide figyelj, mondaná, ha az emberek előtt krumplis pogácsának adod ki magad, akkor úgy fognak veled bánni, mint a krumplis pogácsával, hallgass rám, kislányom, igyekezz magad csokoládétortának kiadni, és akkor úgy fognak veled bánni, mint a tejszínhabos csokoládétortával…Csókol Bécsből nénikéd, Pischinka.”
Nekem ez egy kedvenc regényrészletem, a tanulságot mindenki vonja le magának, ha talál benne.
