Motiváció a "piaci alapú szerződésen" túl

Scott Keller, a McKinsey egyik igazgatója arra hívta fel a figyelmet a Harvard Business Review blogján a napokban, hogy a cégeknek túl kellene lépni a piaci alapú szerződéseken a munkatársakkal, ha tényleg szeretnék motiválni őket. Eg

Scott Keller, a McKinsey egyik igazgatója arra hívta fel a figyelmet a Harvard Business Review blogján a napokban, hogy a cégeknek túl kellene lépni a piaci alapú szerződéseken a munkatársakkal, ha tényleg szeretnék motiválni őket. Egy annál erősebb társadalmi szerződést lenne érdemes felépíteni velük.

Tapasztalatai alapján hiába kötik össze a kompenzációs rendszert az üzleti célokkal, az emberek számára jelentős és tartós hajtóerővel ez nem szolgál. Hiába vannak mutatószámok, egy rakás dologtól függ az eredmény, és a befolyásoló tényezők nagy százalékát az egyén nem tudja kontrollálni. Emellett a vállalatok jó részének nem olyan mély a zsebe, hogy a teljes munkavállalói körnek úgy növeljék a jövedelmét, hogy az ténylegesen érzékelhető legyen. És ha meg is emelnék a fizetéseket - ezt már én teszem hozzá - a motiváló hatás hamar elkopna, beépülne mint elvárás.

A piaci és a társadalmi szerződés közti különbségre több forrásból is hoz példát a cikk szerzője. Dan Ariely Kiszámíthatóan irracionális c. könyvében elképzelteti az olvasóval, amint az anyósához megy vasárnapi ebédre. A mama egész délelőtt süt-főz, minden nagyon finom, elfogyasztjuk az ebédet, majd megkérdezzük, mivel tartozunk. Valószínűleg az anyós kitérne a hitéből. Ha ellenben egy-két üveg bort viszünk az ebédhez, azt örömmel elfogadja.

Levitt és Dubner Freakonomics c. könyvében egy óvodáról mesél, ahol pénzbüntetést vezettek be, ha a szülők nem mentek időben a gyerekért. A hatás pont a várttal ellentétes volt: még többen késtek, hiszen már nem volt a szülőknek lelkiismeret-furdalása és piaci tranzakcióként értelmezték a tovább maradás díjának kifizetését.

Az Amerikai Nyugdíjasok Szövetségének sem voltak hajlandók a felkért ügyvédek alacsonyabb díjakon dolgozni, de ingyen szívesen segítettek. Ha tehát a társadalmi normák alapján működünk másokkal együtt, sok mindent megteszünk örömmel a másikért. Ha viszont piaci alapra váltunk, akkor már mindjárt más lesz a hozzáállásunk.

Keller amellett tör lándzsát, hogy a vállalati vezetőknek sokkal több emberi gesztust kellene gyakorolniuk a munkatársak felé, és akkor a kollégák is a társadalmi normák szerint fogják viszonozni azokat. Mindaddig, amíg egy üzleti tranzakcióról beszélünk csupán, nem várhatunk túl sok belső hajtóerőt az emberek részéről. A munkabér és a bónuszok miatt nem fogják szívüket-lelküket adni, legfeljebb két kezet, jobb esetben valamennyit a fejük tartalmából is.