Csodaország
A város zajbarikádjai ledőlnek. A flitteres sötétség egy ütemre lüktet a tízemeletesek között feltartóztathatatlanul hömpölygő zene ritmusával. Tisztán kivehetően hallom, ahogy Robbie Williams énekli a Bohém rapszódiát.
Magam
A város zajbarikádjai ledőlnek. A flitteres sötétség egy ütemre lüktet a tízemeletesek között feltartóztathatatlanul hömpölygő zene ritmusával. Tisztán kivehetően hallom, ahogy Robbie Williams énekli a Bohém rapszódiát.
Magamban vagyok, s közben körül fog a tömeg melengető zsibongása. Érzem, ahogy felpezsdül a vérem. Egész testem a régi Szigetek rezgésében vibrál, amikor még én is ott tomboltam a szenvedélytől perzselő és sörtől áztatott homokban és sárban.
Pillanatok alatt feloldódom a hangok és az emlékek bódító kábulatában. Hétköznapiságommal együtt ledobok magamról minden kényszerítő, rám erőszakolt beidegződést, melyekkel erőtlenül is a végtelenig viaskodom, mégis életem minden egyes napján értelmetlen rácsok mögé zárnak. Lassan elalszom, s álmomban kitépem magam egy lelki és tudati kerítések nélküli szabadságba. Néhány órára újra azzá a szenvedélytől fűtött örömteliséggé válok, akinek születtem, ahelyett az elkorcsosult embertelenség helyett, amivé közel félévszázados eltévelyedésemben váltam.
Reggel háromnegyed ötkor – mintha sose lenne vége - a Sziget szívdobbanására ébredek. Még 15 perc kacagva hívogató szabadság, aztán a muzsika elcsendesül. Lassan bennem is elhalkul ez a Csodaország, de a szenvedély kiolthatatlanul továbbparázslik a suttogásban.
drai
Hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. De valószínűleg kell, hogy legyen bennem egy adag exhibicionizmus, ha a csupasz gondolataimat, mint egy cukrosnéni, mutogatom.
