Emberként őszintén

Néhány évvel ezelőtt egy olyan vállalkozással dolgoztam, amelynek az alkalmazottai között volt egy nyugdíj előtt álló hölgy, és annak a fia. A nő adminisztratív tevékenységet végzett, a fia bonyolult elektronikus eszközöket szervizelt.

A tulajdonos akkoriban vásárolt meg egy kisebb céget, amellyel megörökölt egy talpraesett, fiatal asszisztensnőt, akire az adminisztráció mellett az ügyfelekkel való kapcsolattartást is rábízhatta. Mivel azonban a vállalkozás nem tudott két asszisztensnek is elegendő feladatot adni, és az idős hölgy már túl volt azon, hogy valami újba beletanuljon, elkerülhetetlenül felvetődött a gondolat, hogy megváljanak tőle. Persze, ahogy az már lenni szokott, a felvetést valaki rövid időn belül kiszivárogtatta.

Bár az elbocsájtásnak nem volt hivatalos akadálya, a főnökök mégsem merték meglépni. Ugyanis attól tartottak, hogy ha a hölgyet kitessékelik, akkor a fia is pillanatok alatt benyújtja majd a felmondását. Ezt viszont nagyon nem szerették volna, merthogy a férfi messze földön híres volt a szakértelméről, így hát semmiképpen sem akarták elveszíteni.

És bár leülhettek volna vele, hogy egymás szemébe nézve megvitassák a mindkét félnek kellemetlen helyzetet, de mégsem tették. Inkább hallgattak, és ha mégis szóba került a téma, akkor is csak a másik háta mögött méltatlankodtak.

Történt aztán, hogy egy egész napra elvonultunk egy olyan csapatépítőféle együttgondolkodásra. A főnökök az anyát az irodában hagyták, mondván, ő legyen az, aki távollétükben a megkereséseket fogadja. Titkon ugyanis abban reménykedtek, hogy adódni fog alkalom a fiával való beszélgetésre, és azt nyugodtabban tehetik, ha nincs ott az anyja.

Aznap az órák gyorsan teltek. A munkatársak, köztük olyanok is, akik a cégvásárlás óta ott találkoztak először, sokat diskuráltak, nevettek, és valamiért elhitték, hogy érdemes az örömeiket és a gondjaikat megosztaniuk egymással.

És hogy ennek a közös együttlétnek kézzelfogható emléke is maradjon, ebéd után  mindenki húzott egy nevet, és akinek a nevét kihúzta, annak egy üdvözlőlapra írt egy üzenetet. A nap végén ezeket az üdvözlőlapokat adtuk át a címzetteknek, miközben néhányan odáig merészkedtek, hogy megölelték, sőt még meg is puszilták egymást.

Jómagam szinte el sem hittem, hogy ez lehetséges. Mindössze egyetlen dolog hibádzott, mégpedig az, hogy az anya-fiú ügy semmilyen formában nem került terítékre. Pedig az idő egyre keményebben szorongatta a főnököket, akiknek nem volt okuk kételkedni abban, hogy ha még sokáig teketóriáznak, akkor a helyzet óhatatlanul el fog mérgesedni.

Közben, ahogy az üzenetek mentek körbe, a szervizes férfira is rá került a sor. A többiekhez hasonlóan ő is felállt, de néhány másodpercig csak hallgatott. Az üdvözlőlapja az asztalon feküdt előtte. Ám nem emelte fel, hogy átadja annak, akinek írta. Helyette így szólt.

– Tudom, hogy el akarjátok bocsájtani az anyámat. De szeretném, ha ti is tudnátok, milyen sokat jelent nekem, hogy itt dolgozhatok. És köszönöm, hogy elismeritek a munkámat. Ezért azt akarom mondani, hogy bármi történjen is, én veletek maradok.

Hogy akkor és ott mi késztette ezt a férfit erre a megnyilatkozásra, számomra örök titok. Talán a hangulat, a bizalom hangulata, amelyet oly nehéz megteremteni, és amit azon a néhány évvel ezelőtti napon valahogyan mégiscsak sikerült előcsalogatni. Talán az, hogy ebben a hangulatban el tudtuk felejteni, hogy alkalmazottak vagyunk, és mertünk szimplán emberek lenni. S talán az, hogy elhittük, emberként és őszintén képesek vagyunk még a legszorultabb helyzetekben és a legbizonytalanabb időkben is minden gondunkon felülkerekedni.

S talán ez igaz ránk ma is.

drai

Photo by Antenna on Unsplash