Miért élnek fényesen a sarlatánok?

Középkorú nő. Tanácsadó szeretne lenni. Sokat dilemmázik azon, hogy szerinte még nem áll készen a feladatra. Nem elég a tudása, és még kevesebb a tapasztalata. Közben pedig azon puffog magában, hogy milyen hihetetlenül sok körülöt

Középkorú nő. Tanácsadó szeretne lenni. Sokat dilemmázik azon, hogy szerinte még nem áll készen a feladatra. Nem elég a tudása, és még kevesebb a tapasztalata. Közben pedig azon puffog magában, hogy milyen hihetetlenül sok körülötte a fényesen élő sarlatán, akik értéktelen, ám annál hatásosabb szemfényvesztéssel varázsolják ki a pénzt könnyűszerrel félrevezethető ügyfeleik pénztárcájából.

A magam részéről azt mondom a hasonló bizonytalanságban szenvedőknek, hogy nincs mire várniuk. Hiszen sokan és sokszor elmondták már, hogy nekünk, gyarló embereknek, valójában nincs szükségünk sem segítségre, sem pedig tanácsra. A legtöbbször csupán arra vágyunk, hogy legyen valaki, akinek kiönthetjük a szívünket, akinek elsírhatjuk a bánatunkat, akivel egyáltalán csak beszélgethetünk 1-2 órát. Merthogy a legtöbben valójában nem akarunk mást, mint hogy valaki végre valahára legalább egyetlen apró pillanatig figyeljen oda ránk.

Nem akarunk mi változást. Hiszen ha akarnánk, már rég megtettük volna. Ha adódna rá nyomós okunk, hogy bármin is változtassunk, már régen másként csinálnánk. De éppen azért tesszük úgy, ahogyan tesszük, mert itt és most éppen ez számunkra a legmegfelelőbb. Hiszen a jelen állapotot is mi választottuk. Mi formáljuk olyanra, amilyen, vagy mi fogadjuk el olyannak, amilyennek azt mások megformálják.

Ennek ellenére előadódik, hogy erőt veszünk magunkon, és keresünk valakit, akinek fizethetünk a változás illúziójáért. Egy tanácsadót, egy terapeutát, egy coachot, és még ki tudja mi mást. A végén persze minden tanácsadói javaslat a fiók mélyére temetkezik. A terápia is gyorsan abbamarad, vagy – mint a rétestészta - vég nélkülivé nyúlik. No és persze a coaching, hát az sem hoz változást. Szerencsére. Mert ugyan ki akarná feladni a biztos szenvedést a bizonytalan boldogságért?

És éppen ez az, amiért oly fényesen élnek a sarlatánok. Mert éppen azt kapjuk tőlük, amire vágyunk. Semmit. Vagy ha mégis, hát fájdalommentes, kockázatmentes, semmire sem kényszerítő, édes illúziót. Bizonyosságot, hogy bár nem változunk, és nem változtatunk, de legalább fizettünk a változás szándékért. Mint amikor a katolikusegyház pénzért osztotta a bűnbocsánattal kecsegtető búcsúcédulát. A lelkünk megnyugodhat. Tettünk valamit. És hála az égnek, minden haladhat zökkenőmentesen a saját jól kitaposott medrében tovább.

Ám ha egyszer eljönne végre a mi Reformátorunk, és azt mondaná, hogy már pedig én akkor is változni és változtatni akarok, és elő azokkal az életrevaló megoldásokkal, hamar elválna az ocsú a pelyvától. Hogyha egyszer mi sem csak pénzzel tudnánk le a változást, és a változás nem abortálna el szándékkorában, hanem tettként életképessé születne, nem élhetnének továbbra is olyan fényesen a sarlatánok.

De mi nem változunk. Álmodozunk, sírunk, képzelgünk, jajveszékelünk, de nem változunk. Nem azért, mert nem tudjuk, hogy mit kellene tennünk. Hanem azért, mert valamiért éppen így jó nekünk, vagy, mert nem fáj még annyira, hogy visszafordíthatatlan „Igen”-t mondjunk a boldogságra.

Ezért teljesen felesleges újévi fogadalmakkal blamálnunk magunkat. Hiszen amikor kigondoljuk, már akkor is tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy nem lesz változás. Ám ha valami oknál fogva mégsem tudjuk megbocsájtani önmagunknak a változatlanságot, és már elviselhetetlenül mardos a status quo bűntudata, hát fogjuk magunkat, és tanácsadótól, coachtól, terapeutától vagy bárki mástól jó pénzért vásárolunk néhány „búcsúcédulát”.

Így van az, hogy végtére is a mi lustaságunk, a gyávaságunk, az igénytelenségünk és a tudatlanságunk azok, amik vitathatatlanul degeszre tömik a sarlatánok egyre csak dagadó pénztárcáját.