Nem álltak ki mellettem (Szerencsére)

Még ifjúkoromban együtt dolgoztam egy kedves úriemberrel, akit egy olyan feladvány foglalkoztatott, ami nekem is beindította a fantáziámat. Mivel mindig is kezdeményező alkat voltam, elmentem hát a főnökömhöz, és felvetettem neki, hog

Még ifjúkoromban együtt dolgoztam egy kedves úriemberrel, akit egy olyan feladvány foglalkoztatott, ami nekem is beindította a fantáziámat. Mivel mindig is kezdeményező alkat voltam, elmentem hát a főnökömhöz, és felvetettem neki, hogy nagyon szívesen foglalkoznék ezzel a témával. A főnök nem állt ellen, csupán annyit mondott, hogy magamnak kell az ötletemhez embereket verbuválnom, és természetesen senki nem kap külön pénzt a külön munkálkodásért. Akkoriban ezek egyike sem okozott számunkra problémát.

Hamar fel is állt a kis csapat, és szenvedélyesen vetettük bele magunkat az agymenésbe. Már túl voltunk az első megbeszéléseken, és néhány fontos dologban meg is állapodtunk, amikor a főnök új kisfőnököt hozott maga alá. A kisfőnök nem késlekedett tiszteletét tenni soron következő összejövetelünkön, és rögtön elő is állt egy olyan javaslattal, ami totálisan szembe ment minden addigi meggyőződésünkkel. Mivel azonban ebben a közösségben mindenki önként, a saját szenvedélyéből tevékenykedett, meglepően erőteljes volt az idegen felvetésével szembeni ellenállás.

A hatalom frissen felkent képviselőjét valamiért nagyon megsértette a vele való szembehelyezkedés. A kis csapat vezetőjeként próbáltam semleges maradni az összezördülésben, és bár nem volt különösebb okom rá, mégis megkövettem őt. Hogy a színfalak mögött mi történt, nem tudhatom. De röviddel ezután a főnököm közölte velem, hogy át fog helyezni egy másik osztályra. Nem vártam meg, hogy valóra váltsa a szándékát.

A történtek ellenére, sőt éppen azért, ma is büszkén gondolok vissza erre a kis közösségre. Akkor szentül hittem, hogy a kisfőnöknek való ellenszegüléssel mellettem is kiálltak. Ma már tudom, hogy teljességgel félreértettem. Mert ami mellett ezek az emberek kiálltak, az nem én voltam, hanem a saját hitük. A hitük a tudásukban, a meglátásaikban és a megállapodásainkban. És ez a kényszer nélküli hit- és tudásbeli osztozás kovácsolta őket azzá a kikezdhetetlen csapattá.

Ha engem követnek, és én meghajlok az idegen akarat előtt, akkor ők is csúfosan buknak. Így azonban, hogy nem hozzám voltak hűek, (ugyan miért is lettek volna?), hanem önmagukhoz, bármi is történhetett, az önbecsülésük nem eshetett áldozatául egy vezetőnek való szolgalelkű behódolásnak.

drai