Az én színházam az én bordélyházam

Egy fővárosi színházigazgató következetesen bordélyháznak nevezi a színházát, és másoktól is elvárja, hogy annak hívják.

Egy fővárosi színházigazgató következetesen bordélyháznak nevezi a színházát, és másoktól is elvárja, hogy annak hívják. "Mondja azt, hogy bordélyházam!" - így szól rá azokra, akik színháznak nevezik az épületet, ahol ő élet, halál ura, és jogot formál arra, hogy fiatal színészeket szexuális céljaira használjon.

Méltatlan bordélyháznak nevezni bármelyik magyar színházat, még akkor is, ha egyesek úgy tekintenek rá. 2017 őszén eddig két elismert színházi rendező nem tudta lesöpörni magáról a vádakat, hogy fiatalokba törölte a lábát. Két sértett beleállt, és névvel vállalta, hogy zaklatták. Hogy képzeljük el a két rendezőt? Ennek a kérdésnek egy aspektusa elevenedik meg előttem. Évtizedeken át úgy léptek be a munkahelyük kapuján, mintha az lett volna a homlokukra írva: „Az én színházam az én bordélyházam”.

Ez a mondat Émile Zola Nana című regényéből származik, és azért hozom ide, mert amit a teljhatalmú párizsi színházigazgató mond kb. már 140 éve, az most lett aktuális Budapesten, Magyarországon. Márton Lászlóról, a Vígszínház korábbi igazgatójáról és főrendezőjéről Sárosdi Lilla állítja, hogy zaklatta, amikor fiatal rajongóként meg akarta ismerni a színházat. Azután többen vádolták szexuális zaklatással, hatalommal való visszaéléssel, orális szexre kényszerítéssel Martont. Kerényi Miklós Gáborról, az Operettszínház művészeti vezetőjéről Maros Ákos, a társulat egykori táncosa mondja, hogy vállfával verte. Több esetben előfordulhatott, hogy fiatal rajongókat és munkatársakat szexuális, szadista célokra használtak rendezők. Az esetek számát, valamint Márton és Kerényi bocsánatkérését tekintve ez a helyzet. A perek – ha lesznek – valószínűleg még több esetet hoznának felszínre és mélyebb szégyenbélyeget égetnének, ezért úgy tűnik, a rendezők nem fognak perelni. Perekkel vagy azok nélkül kell megtisztulniuk a színházaknak.

Az a színház, amiről a francia írt, elsősorban nem az igazgatójáról szólt, akit szexuális céljaira is használta a színészeit, hanem egy színészettel próbálkozó fiatal prostituáltról. Nana (a könyv szájbarágós) végén holtan fekszik, s mert sokakat tönkretett, az írói ítélet szerint fekély a társadalmon, amit megfertőzött, de ugyanilyen ocsmány a társadalomnak az a közege is, ahonnan magába szippantotta a mérget. A regényben a színház ilyen mérgező hely.

Az élet természetesen nem regény, nem mindegy, hogy ugyanaz a szituáció eldönt egy életet, vagy esztétikai minőségében fontos, de az nem baj (sőt hasznos), ha adódik köztük párhuzam. Zola regénybeli színháza kupleráj volt, mély tocsogós fekély, és ami újat 2017-ben megtudtunk a magyar színházról, látni rajta mély, büdös fekélyeket. Ezek az intézmények évtizedekre nyomon követhetően létjogosultságot adtak annak a romboló gyakorlatnak, amiben nagy biztonsággal terpeszkedhettek túl a saját jogaikon vezető beosztású emberek. Azt olvassuk, hogy több színészt és rajongót részesítettek ennek megfelelő elbánásban. Képzeljük el, hogy annak, aki tűrte a megaláztatást, az volt az egyik lehetséges „fizettsége”, hogy jövőt képzelhetett el magának, amiben majd befutott színész lesz, annak a nagy embernek köszönhetően, aki kihasználta, megalázta.

A 22-es csapdája, hogy az áldozatnak azért nehéz megszólalni, mert jogosan tarthat attól, hogy hazugnak, kurvának fogják nevezni, még akkor is, ha tudja, hogy a gyalázkodók többségüket tekintve nem teljesen normális emberek. Az áldozat ezzel szemben biztosan azt is mérlegeli, hogy a szavaival sokat segítene abban, hogy a társadalom tovább tanuljon és mihamarabb nagykorúvá váljon. Nemcsak a bűnösök vannak az áldozatok kezében, hanem mindannyian, és akkor sem lehet rossz szót szólni rájuk, ha többségük a hallgatást választja, de minden újabb megszólalót ünnepelni kell.

Berta László