Meddig tart a facilitátor felelőssége?

A remény felelőssége – avagy mi történik azzal, amit egy workshopon közösen létrehozunk?

Nemrég tartottam egy workshopot, ahol a 25 éves facilitátori pályám során először találkoztam ennyire erős reménytelenséggel.

Elsőre ellenállásnak tűnt, aztán egyre világosabb lett, hogy félelem áll mögötte.

A vezetők nem hitték el, hogy amit kimondanak, annak bármi hatása lehet a felsővezetésre. Kiábrándultság, szkepticizmus és félelem hármasa keveredett egyszerre a térben.

Kétszer egy teljes napot dolgoztunk végig együtt. Mindkét nap elején másfél órába telt, mire a résztvevők újra elhitték: érdemes megszólalni, gondolkodni, energiát tenni a közös munkába.

Végül megtörtént az áttörés.

A nap végére megszülettek azok az eredmények, amelyeket a felsővezetés elé vihettek.

De közben valami egyre erősebben látszott. A felsővezetők is féltek.

Mégis reménytelien zártunk.

Aztán jött az utánkövetés – ami már a vezetés dolga lett volna.

Csúszott. Majd tovább csúszott. Végül a javaslatok nagy részét lesöpörték az asztalról.

A workshop ígéret

Ez a történet azóta sem hagy nyugodni.

Facilitátorként képesek vagyunk reményt ébreszteni. Olyan teret hozhatunk létre, ahol az emberek együtt gondolkodnak, megszólalnak, és elhiszik, hogy a változás lehetséges.

De ezzel együtt történik valami más is.

A workshopon ígéret születik.

Amikor megkérjük az embereket, hogy osszák meg a gondolataikat, nemcsak időt kérünk tőlük. Hanem energiát, őszinteséget, bizalmat – és sokszor reményt.

És ezzel kimondatlanul is létrejön egy ígéret, azaz, hogy

annak, ami ott és akkor megszületik, lesz következménye.

Ez nem jelenti azt, hogy minden javaslatot el kell fogadni. Lehet nemet mondani. Lehet pénzhiányra, stratégiára, irányváltásra hivatkozni.

De egy dolgot nem lehet következmények nélkül megtenni.

Nem leget úgy tenni, mintha meg sem történt volna a bevonás.

Mert ha ez történik, a szervezet rosszabb állapotba kerülhet, mint előtte volt. Felerősödik az „Úgysem számít, amit mondunk.” érzés.

Így halnak el az ötletládák. Így válnak hiteltelenné a bevonási folyamatok. Így tűnik el a bizalom…

De meddig tart a facilitátor felelőssége?

Talán ez az egyik legnehezebb kérdés.

Hiszen nem a facilitátor dolga megvalósítani a javaslatokat.

Ugyanakkor az sem elég, ha csak megkérdezzük: „Mit fogtok kezdeni az eredménnyel?”

Többet kell tennünk!

A facilitátornak adott esetben szembesítenie kell a megbízót azzal, hogy a bevonás felelősséggel jár. És ez néha kényelmetlen.

• Mi van, ha olyasmit hallasz, amit nem akarsz?
• Mi van, ha nem tudsz mit kezdeni a javaslattal?
• Mekkora a valódi mozgástér?
• Mit vállalsz a workshop után?

És néha utólag is ki kell mondani: „Megállapodtunk a visszajelzésben. Ez nem történt meg. És ez rombolja a bizalmat.”

Ez már nem puszta folyamatvezetés. Ez szakmai felelősség. Néha konfrontáció is.

 

A vezetők is félnek

A legfontosabb felismerésem ez volt: Nem csak a résztvevők félnek. A vezetők is.

Az egyik oldalon: „Úgysem számít, amit mondunk.”

A másikon: „Mi van, ha nem tudunk mit kezdeni azzal, ami születik?”

A facilitátor pedig a kettő között áll.

Nem az a dolgunk, hogy megszüntessük a félelmet. Hanem az, hogy a félelem ellenére is lehessen felelősen cselekedni.

Ezért nem félelemmentes megbízóra van szükség. Hanem olyanra, aki szembe mer nézni a saját félelmeivel, és nem engedi, hogy azok felülírják a bevonás felelősségét.

 

A facilitátor pszichológiai szerződése

Hogy mire is van szükség a megállapodáskor?

• Partneri viszonyra – ahol a felek azonos szemmagasságban egyeztetnek
• Összehangolt közös munkára – ami nem delegálás, hanem közös a felelősségvállalás, amihez a határokat előre kell definiálni.
• Őszinte beszélgetésre a kockázatokról és lehetőségekről.
• A félelmek és korlátok kimondására.
• Világos mozgástérre mind a résztvevők, mind a facilitàtor számára.
• Előzetes megállapodásra, hogy ki mit vállal a workshop után.

És még ez sem jelent garanciát. És talán ez a legnehezebb.

Mindent megtehetek: előkészíthetem a folyamatot, tisztázhatom a kereteket, visszamehetek, ha nem történik meg a vállalás.

De nem tudom garantálni, hogy a vezetés valóban lépni fog.

Ez frusztráló.

Mert segítőként abban hiszünk, hogy a munkánk számít. Hogy mozdul valami. Hogy változás történik.

A belső szakembereknek ebben még nagyobb a felelősségük – és paradox módon sokszor kisebb a hitelük is, mert: „Senki sem próféta a saját hazájában.”

 

A remény szerepe

Pedig remény kell. Reményre szükségünk van.

Ha van remény, van bátorság, van bizalom és van türelem is.

Ha nincs, akkor marad a félelem, a védekezés – vagy a lemondás.

A facilitátor tehet azért, hogy legyen esélye a reménynek megmaradni.

És talán ez a szakmánk egyik legfontosabb – és legnehezebb – felelőssége.

 

És mi történik közben bennünk, facilitátorokban?

Ahhoz, hogy ne a saját félelmeink, ítéleteink vagy érzelmi bevonódásunk vezessen egy ilyen helyzetben, nem elég ismernünk és alkalmaznunk a bevált facilitációs technikákat. Saját magunkat is észlelnünk kell.

Mikor avatkozzak be? Mikor maradjak csendben? Mikor konfrontáljak? Mi az, ami még az én felelősségem – és hol kezdődik a megbízóé?

Éppen ezekkel a kérdésekkel, a figyelem tudatos irányításával, az ítéleteink, következtetéseink kezelésével és saját facilitátori jelenlétünkkel dolgozunk a Tudatos jelenlét a facilitációban tréningen.

Ha szeretnéd tudatosabban felismerni, mikor van szükség a beavatkozásra – és mikor éppen arra, hogy ne avatkozz be –, várunk téged is a képzésen.