Elvárások viharában

« Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka! » Mérei Ferenc

Miért és kinek akarok megfelelni? Milyen elvárásokat támasztok másokkal szemben? Reálisan látom-e mindezt? Hogyan tudom megvizsgálni, hogy az elvárásaim segítik-e a boldogulásomat, vagy éppen hátráltatják?

Mindennapjaink során talán fel sem teszünk magunknak sem a környezetünknek ehhez hasonló kérdéseket, de érdemes egy kicsit elidőzni az átgondolásukkal.

Egyrészt van a környezetem elvárása felém. 

Ebben a tekintetben vannak olyan elemei a listának, amelyek nem megváltoztathatóak, részét képezik a társadalmi normáknak, és nem nagyon dönthetek arról, hogy vállalom-e a teljesítésüket vagy sem. Ilyen például az, hogy a koszos zsebkendőt nem dobom el az utcán, vagy, hogy nézeteltérés esetén nem kezdek el trágár módon beszélni az illetővel, aki nem ért velem egyet. Azonban vannak olyan elvárások, amelyeket csak mi hiszünk elvárásnak, de valójában nem az. Talán szokás, vagy talán a családunkban mindenki így csinálta és azt gondoljuk róla, hogy ezért nekünk is egy kellene cselekednünk. De ha nem úgy teszünk, és végigvesszük a következményeket, valójában csak magunkkal kell szembenéznünk. Ilyen a hivatás választása, a házasság, gyermekvállalás vagy akár az, hogy milyen hitbeli vagy politikai nézeteket vallunk. Lényegében ezek a magánszféra részét képezik, mégis úton-útfélen ütközhetünk manipulációba vagy rejtett terelgetésbe, pusztán azért mert valaki vagy valakik érdekeit éppen az szolgálja, ha mi úgy döntünk, ahogy az számára kedvező kimenetellel kecsegtet. Itt már bátorságra van szükségünk, illetve elsődlegesen már az is elismerésre méltó, ha felismerjük melyek ezek a területek, amelyeket nem szívből és saját akaratunkból formálunk, hanem a minket körülvevő környezet hatására. A bátorság abban áll, hogy szelíden de határozottan fel merjük vállalni az adott területet érintő elhatározásunkat és elképzelésünket. A testünk és a lelkünk a mi tulajdonunk, nem egoista vagy nárcisztikus vonás az, ha tiszteljük önmagunkat és vigyázunk arra, hogy ne menjünk szembe önmagunkkal csak azért, mert valaki számára ez hozadékkal bír.

Popper Péter szavait szeretném idézni: "Az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Az élet a háborúkat is kikényszeríti. Az élet a népek és a vallások közötti ellentétet is kikényszeríti. Most még sorolhatnám, hogy mi mindent kényszerít ki az élet: negatív indulatokat, gonosz cselekedeteket. Mindenre igent kell mondani? Attól, hogy a világ gonosz és züllött, nekünk is gonosznak és züllöttnek kell-e lennünk? Vagy inkább vállalni kell az ellenállás kockázatát, ami néha az ember egzisztenciájába, sőt az életébe kerülhet? Tudom, hogy ezt senkitől sem lehet megkövetelni, legfeljebb az ember követelheti meg önmagától. De azért nem kell a gyávaságot dicsőséggé emelni!"

Micsoda tűpontos megfogalmazása annak, hogy az emberi jellem egy ponton túl nem szabadna hajlítható legyen. Ez a pont egy ingoványos talaj, hiszen ha azt mondjuk, "hallgass a lelkiismeretedre" akkor oda értünk ahol a matéria szakad, a lélek birodalmába, melyet nem látunk és kézzel meg nem foghatunk.

Másrészt ott vannak a saját elvárásaim másokkal szemben.

 Itt is két oszlopra bonthatom a listát, az egyik oldalon úgymond a normatívák állnak, mint például az, hogy kezeljenek egyenrangú partnerként mind magánéletben, mind szakmai környezetben, míg a másik oldalon állnak azok az elemek, amelyekről nem egyedül döntök, hiszen azok mások életét illetve érdekeit is érintik. Hasonlóan az előzőekben felsoroltakkal, ide veszem a házasság és a gyermekvállalás kapcsán születő döntéseket, vagy azt, hogy egy barátságba belefér-e például, az, hogy a másik eltűnik hosszabb-rövidebb időre. És gyakorlatilag mindenfajta emberi kapcsolat fenntartásához két személy beleegyezése szükséges, felnőttek esetében.

Sokszor ezekbe a tényezőkbe nem csupán a külvilág avatkozik be, hanem múltbéli tapasztalataink, tudattalan meggyőződéseink is mind-mind ott sorakoznak, csak a probléma ezekkel az, hogy nem biztos, hogy engedik meglátni a tiszta képet egy-egy adott helyzettel kapcsolatban.

Összességében azt gondolom, hogy 

az egész életünk az emberi kapcsolatainkról szól. 

Ugyanakkor az egyedüllét is értékes utakra tud minket vinni, de végső soron az egyedüllét is a társas együttlét hiánya, és semmilyen körülmények között sem kikerülhető a többi embertársunk létezése, jelenléte és döntéseinek tiszteletben tartása.