220 felett...

„A munkatárs kicsit idősebb nálam és ignorálja a kéréseimet, megjegyzéseket tesz, rontja a levegőt. És aláássa a tekintélyemet.” Coaching folyamatokban gyakran szaladunk ilyen problémákba, elakadásokba, amikor egy fiatal vezető

„A munkatárs kicsit idősebb nálam és ignorálja a kéréseimet, megjegyzéseket tesz, rontja a levegőt. És aláássa a tekintélyemet.”

Coaching folyamatokban gyakran szaladunk ilyen problémákba, elakadásokba, amikor egy fiatal vezető úgy látja, ha nem tesz valamit, itt a vég.

Mi itt a baj?

Semmi. Természetes emberi reakció az, ha egy munkatárs nem 100%-ig hajtja véghez a feladatokat. Ha ez így lenne, talán nem is lenne szükség vezetőkre.

Természetesen ez így ilyen formában nem igaz, de a kezdő vezetők esetében fokozottan jelentkezik az a probléma, hogy mit csináljanak, ha nem áll be a rend: „nem tudják maguk alá gyűrni a beosztottakat”.

Igen ez a régi trend, az új vezető elsődleges feladata, hogy megmutassa ki az úr a háznál. Ezt vallják a régiek, amit gyakran még ma is hallok: egy-két fej hullik és már meg is szilárdul a rend, a HATALOM. Beosztotti olvasatban: Új seprű jól seper.

De vajon mit érünk el azzal, ha nekiindulunk vadászni a sörétessel?

Annyit mindenképp, hogy valakit eltalál majd lövedék, de az is biztos, hogy nem csak a kiszemelt „célszemély” szenved sérülést.

Elvárjuk a profizmust

Minden vezető elvárja a profizmust munkavállalóitól, jobbak még kollégáknak is nevezik csapatuk tagjait. De magukkal szemben megengedőbbek. De azt várjuk, hogy mindenki legjobb szaktudása szerint dolgozzon, akkor vezetőként miért ne kellene tennünk ugyan ezt?

Az igazi pánik hangulat akkor szokott előtörni, ha nincsenek eszközök a tarsolyban, amikor egy vezető úgy érzi, azzal kell megteremtenie a hatalmát, hogy visszaél vele és maga alá gyűri „beosztott kollégákat”.

De mitől lehet egy vezető valódi irányító?

Attól, hogy vezetői szerepben kezd el működni és helyesen kezdi el alkalmazni az elsajátított tudást és kelléktárat. Így van ez más területeken is.

Tudjuk nagyon jól, egyenes szakaszon a kezdő vezetők is tudnak 250-nel száguldozni. Nem nagy kunszt, nyélgáz és már csak a kilométeróra pöcök az ellenség. Mi van akkor, ha épp „gyök kettővel” kell bevenni egy derékszögű kanyart. Hát ne úgy döntsük be az ezrest, mint az 50-es robogót tennénk...

Egy barátom olvasta és mesélte, hogy a fiatal motorosok körében hogyan néz ki egy borulás előadásának módja, hogy vetítsenek a környezetükben, de mutassák ők urai voltak a helyzetnek, és nem az volt a probléma, hogy nem az útviszonyoknak megfelelően vezettek.

Tehát y generációs megfogalmazás így hangzik: Adtam az ívet a motornak (mert fontos az trendi szóhasználat – hitelesebbé válik a kommunikáció) és amikor láttam már, hogy nem képes a gép bevenni a kanyart, meg nem fogott rendesen a fék sem és inkább eldobtam a vasat. (aktív cselekvő, irányító magatartás)

A lényeg ugyanaz: gipsz + hulladéklerakó.

Mi ebből a tanulság?

Érdemes körülnézni és észrevenni: Nem csak a gáz van, hanem fék, kuplung, sőt, még visszapillantó is. Ahogyan elkezdjük érteni a működést és alkalmazni a gyakoroltakat, megnő a sebességünk, tudjuk használni a műszereket és nem kell ütögetni a kapcsolókat a várt vagy vélt megfelelő működés érdekében. És még az ív is sikerül…

Visszatérve a munka világába: Minek kell „ütni” a munkatársat, ha meg lehet tanulni a helyes alkalmazását? Mi van akkor, ha nem működik? Lehet javítani és végső soron cserélni is, de ha a használat módjával van gond, az új is hamar el fog romlani.

Ne az úton siess

Annak az indíttatása, hogy „gyűrjük magunk alá a beosztottakat” több oka lehet: nincsenek eszközök a kézben (készséghiány), vagy korábbi késést, kimaradást kell pótolni a lehető leggyorsabban. Munkahelyen nem tudták magunk mögé (és nem alá) állítani a csapatot. De mi lehet a hátránya a nagy kapkodásnak, sietségnek? Lemarad egy kerékanya és máris röpül a kerék, jön a baleset, és ha nincs megfelelő kapcsolat a boxutcás fiúkkal, akkor bizony lassabban fog odaérni az a pótkerék.

Tervezzük meg időben módszereinket, alakítsuk ki a működési mechanizmusainkat, és ha néha hibázunk, akkor korrigáljunk. Kisebb sebességnél még ez nem jelent azonnali kiesést. Tanuljuk meg az eszközöket saját tartalommal megtölteni, hogy a mellettünk ülők is érezzék, azért álltunk meg ott és ahol, mert akartunk, és nem azért mert ott sikerült.

Fejlesszük magunkat!

Ez a fiatal coachee kimondta az ülés végén, hogy azért is frusztrálja ez a dolog a munkavállalóval, mert érzi saját hiányait, pedig ő ugyan olyan profi vezető akar lenni az első pillanatban, mint 3 év múlva…

Erre elég volt csak egy kérdést visszaadni számára a megvilágosuláshoz:

Szeretnéd, ha ugyan úgy vezetnél 3 év múlva, mint most?

Mély csend és gondolkodás következett.

Nem jobb, nem rosszabb, y generációs.