Kolbász, kerítés

Múlt héten a Tárki után a hírportálok, illetve pár nappal később az televíziós társaságok is lehozták (nincs más normálisabb hír) az aktuális felmérési eredményt: „Az elmúlt húsz évben a Tárki felmérése szerint még soha

Múlt héten a Tárki után a hírportálok, illetve pár nappal később az televíziós társaságok is lehozták (nincs más normálisabb hír) az aktuális felmérési eredményt: „Az elmúlt húsz évben a Tárki felmérése szerint még soha nem volt olyan magas a Magyarországról elvágyódók aránya mint most. (19%)”

Láthattunk interjúkat, hogy „derosszitt”, és már csak látogatóba kíván hazajönni az interjúalany, aki megkapta a 15 másodperc hírnevet, ami mindenkinek jár(na).

Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az információval: nevessek, mint a brit tudósok felmérésein, örüljek, hogy kimennek honfitársaink tanulni, gyarapodni, fejlődni, vagy sírjak, mivel sokan nem találnak (keresnek) lehetőséget a boldogulásra. Biztos, ami biztos elmorzsoltam a vöröshagymás deszka felett egy könnycseppet, abból baj nem lehet.

Ekkor picit elgondolkodtam. Azt vajon miért nem méri senki, hogy hányan kullognak haza fél vagy egy év után, mert annyira azért mégsem jött be az a nyugat, és ugye Hegyeshalom után sem mindenkinek élelmiszerből van kirakva a vagyonvédelmet és kertesztétikumot szolgáló, telekhatárt jelző építmény.

Többek között azt is megkérdezném az adott fókuszcsoporttól, milyen szülői szeretetcsomaggal, támogatással indulnak ki a külhonba, mert ugye euróért minden drága. Miért látom minden reptéren a „vendégmunkásoknál”, hogy haza elég a kézipoggyász is, hiszen a téliszalámi csomagolásával nem kell vesződni, és az alkalmazónak vitt tokaji üveg sem visszaváltós.

Alap frázis az y generációs fiatalok körében, hogy itthon nem lehet boldogulni. Nem lehet megélni, sőt nem lehet karriert befutni, és házat sem lehet venni. Bömbit meg pláne nem.

De mikor tudatosul ez igazán? Hát nem pályaválasztáskor vagy elhelyezkedéskor, hanem mikor már késő tenni az azonnali meggazdagodás érdekében.

Természetesen nem az a véleményem, amelyet korábbi első számú vezérünk mondott „Aki akar, nyugodtan el lehet menni, tessék!”, mert akinek az a munkája, hogy ez ellen dolgozzon, ne fakadjon ki annyira. Nem hiteles, és üzenetnek sem minőségi. (Bár tudjuk, mindenki pipilt életében medencébe, de mégsem a rajtkőről, ugye…)

Ha a fenti teóriámat előadom, nem szoktam népszerű lenni. De az első kérdésem után (akik ismernek, tudják az csak a kezdet J), tapasztalat szerint kicsit megfagy a hangulat.

Mennyivel lesz több és nélkülözhetetlenebb a munkaerő szempontjából az a fiatal, aki 1-2 évet gyermekmegőrzéssel foglalkozik Angliában vagy más országokban? Vajon milyen pluszt látnak majd benne, ha itthon próbál elhelyezkedni? Nyelvet fog beszélni? Lehet. Question level No.2.: üzletit vagy konyhait?

Mennyivel több kvalitást ad, hogy Guinness-t csapolsz vagy Szalont?

Ha itthon is a vendéglátásban dolgozol, akkor visszaszívom az eddigieket, mert tényleg lehet, hogy látsz más példát, és megtanítanak arra, mi a különbség a kiszolgálás és a vendéglátás között.

Irodai, ill. egyéb területen betöltendő munka lenne a cél? Akkor megsúgom, ugyanannyira irreleváns a kint töltött idő, mintha itthon a restiben lettél volna szakmai kiképzésen borral, fröccsel, két decis vadásszal.

Másnak is sikerült már kint előlépnie? Lehet, de hidd el, neki itthon is sikerült volna azzal a belső erővel, ami kint rávette a küzdelemre.

Hogy önállóságot tanulnál? Az sosem árt. Ezt már is fogadom, csak eddig 1x hallottam ezt a választ, pedig megkérdeztem párszor az indítékot állásinterjúkon.

Az Y generáció gyorsan és könnyen szeretne érvényesülni. Nem tud azzal azonosulni, ami az X és korábbi generáció gyakorlata: dolgozz és meglesz az eredménye, ma egy, holnap kettő. Ha többet szeretnél, akkor viszont tegyél bele energiát, nem 8 órát, hanem „többet”, de ne azért, mert 8 órában nem végeztél azzal, amivel illett volna.

Miért nem hozzuk ide a nyugatot?

Van olyan hogy, Prezi, van olyan, hogy Ustream, van olyan, hogy Nanushka, Rátai Dániel (Leonardo 3D). Ők is külföldre járnak, de a céljuk más. Piacot szerezni, befektetőt hozni, céget igazgatni. Bár többen közülük talán nem is itthon élnek, de nem azért, mert nem tudnának megélni, hanem mert ott van a produktumuk kereslete. Lényeg: Nem mentek, hívták őket.

Persze, ők szerencsések! Nekik könnyű volt! Hát vagy igen, vagy nem. De lehet, hogy dolgoztak keményen már idejekorán? Lemondtak dolgokról, mint a bulizás, pihenés, egyéb szórakozás? Igen, ők ezt tették.

Szintén múlt heti hír: a Bundesbank közleménye szerint egyetlen év leforgása alatt az átlagot jóval meghaladó mértékben, 149 milliárd euróval emelkedett a magánszemélyek pénzben kifejezett vagyona Németországban. Igen, ez jó hír, mert pont ezért indul el a 19%…

Érdemes azonban belátni, hogy ott is csak válság van (még mindig), csak nem érnek rá elvágyódni, hanem dolgoznak, és nem mellesleg keresnek az elvágyódókon.

Nem lúzerség itthon érvényesülni.

Mi lenne, ha egyszer a know-how-t, a szemléletet hoznánk haza, a mindenki által aláírt, sörrel átitatott póló helyett? Hosszú távon szebb emléket jelentene, úgy hiszem.

Nem jobb, nem rosszabb, y generációs.