A HR mint a jog védelmezője

Az egyenlő bánásmód követelményét közösségi és hazai jogi előírások rögzítik, amely szabályokat a hazai jogalkalmazók kötelesek betartani, illetve a gyakorlatban alkalmazni. Az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség munkahelyi érvényesítése, a jogi előírások betartása, illetve betartatása a vezetők, illetve a személyügyi szervezetek feladata és kötelessége. Az emberi erőforrás gazdálkodás funkcióit, a kiválasztástól az elbocsátásig bezárólag, az egyenlő elbánás előírásaira tekintettel kell helyben szabályozni, illetve a gyakorlatba átültetni.

Az egyenlő bánásmód követelménye

A közösségi előírások közül a Római Szerződés szerint minden csatlakozó tagállamnak biztosítani kell annak az elvnek az alkalmazását, mely szerint a férfiak és a nők egyenlő értékű munkáért egyenlő díjazásban részesüljenek. A díjazás körébe a minimálbér, az alapbér, az illetmény, továbbá a különböző juttatások is beletartoznak, melyeket a munkavállaló a munkáltatójától közvetlenül vagy közvetve, készpénzben vagy természetben a munkaviszonyára tekintettel kap.

Az egyenlő díjazás azt jelenti, hogy teljesítménybér esetén az azonos munkáért járó díjazást azonos mértékegység alapján kell megállapítani, időbér esetében pedig azonos munkakörben azonos díjazás jár. A férfiak és a nők között az egyenlő esélyek és az egyenlő bánásmód elvének alkalmazása a foglalkoztatás és a munka területén elsődleges követelménnyé vált, amely az egyenlő vagy egyenlő értékű munkáért járó egyenlő díjazás alapelvének érvényesítését is magába foglalja. Ugyanazért a munkáért - vagy azonos értékűnek tekintett munkáért - járó díjazás követelménye szerint fel kell számolni a nemi alapon nyugvó hátrányos megkülönböztetés minden fajtáját a díjazás területén.

A Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1951. évi 34. ülésszakán elfogadott Egyezményt a magyar országgyűlés a férfi és a női munkaerőnek egyenlő értékű munka esetén járó egyenlő díjazásáról szóló törvénnyel hirdette ki (2000. évi LVII. törvény). A Nemzetközi Munkaügyi Szervezethez tartozó tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy a férfi és a női munkaerőt egyenlő értékű munka esetén megillető egyenlő díjazás elvét minden munkavállalóra alkalmazzák. Ezt az elvet a nemzeti jogalkotás, a bérmegállapító rendszer, a kollektív szerződések útján szükséges érvényesíteni. Az Egyezmény alapján elő kell mozdítani a foglalkozásoknak az elvégzendő munka alapján történő tárgyilagos értékelését, ami az egyenlő díjazás elvének alkalmazását megkönnyíti. Az Egyezmény megtiltja a nemek szerinti megkülönböztetésen alapuló díjazást; az elvégzendő munkához kapcsolódó, a tárgyilagos értékelés alapján megállapított bérkülönbség kialakítását ugyanakkor megengedhetőnek tartja.

Egyenlő munkáért egyenlő bért

A Magyar Köztársaságban az Alkotmány szerint (1949. évi XX. törvény 49/B. §.) egyenlő munkáért, bármilyen megkülönböztetés nélkül mindenkinek joga van egyenlő bérhez. Minden dolgozót megillet olyan jövedelem, amely a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelel.

A munkaviszony alapján végzett munkavégzésre vonatkozó előírások a Munka Törvénykönyvében (1992. évi XXII. tv. a Munka Törvénykönyvéről) kerültek meghatározásra. A munkavállalónak munkaviszonya alapján a munkáltatótól munkabér jár. Az egyenlő, illetve egyenlő értékűként elismert munka díjazása során, ami lehet a munkavállaló részére közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli és természetbeni juttatás, az egyenlő bánásmód követelményét kell érvényesíteni. A munkaköri besoroláson vagy teljesítményen alapuló munkabérnek meg kell felelni az egyenlő bánásmód elvének.

A munka egyenlő értékének megállapításánál különösen:

az elvégzett munka természetét, minőségét, mennyiségét,

a munkakörülményeket,

a szükséges szakképzettséget,

a fizikai vagy szellemi erőfeszítést,

a tapasztalatot, illetve a felelősséget kell figyelembe venni.

Az Országgyűlés az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról a 2003. évi CXXV. törvényt alkotta, amely mint általános antidiszkriminációs törvény egyrészt a már meglévő szabályokat koherenssé teszi, másrészt azokat kiegészíti, továbbá megfelelő eljárási rendelkezéseket tartalmaz a jogsértésekkel szembeni fellépéshez. Az egyenlő bánásmód követelménye értelmében tartózkodni kell minden olyan magatartástól, amely bizonyos tulajdonságaik alapján egyes személyek vagy személyek alkotta csoportokkal szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést, megtorlást, zaklatást vagy jogellenes elkülönítést eredményez.

Harc pozitív diszkriminációval

Az eleve hátrányos helyzetben levő személyek egyenlőként való kezelése ugyanakkor a hátrányos helyzet konzerválásával járna. Ahhoz, hogy a hátrányos helyzetben levők hátránya felszámolható legyen, nem elegendő, hogy őket a többiekkel azonos jogok illessék meg, hanem esetükben olyan pozitív intézkedésekre van szükség, amellyel a helyzetükből fakadó hátrány csökkenthető, illetve megszüntethető.

A törvény szerint az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti a közvetlen hátrányos megkülönböztetés, a közvetett hátrányos megkülönböztetés, a zaklatás, a jogellenes elkülönítés, a megtorlás, valamint az ezekre adott utasítás. Közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós, illetve vélt neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meggyőződése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága (terhessége), apasága, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete, foglalkoztatási jogviszonyának vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyának részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, érdekképviselethez való tartozása, egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője (a továbbiakban együtt: tulajdonsága) miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne.

Lindner Sándor
Humánpolitikai Szemle 2008/7-8.