A lényeg nem a leves, hanem a társaság

Különös szokás kezd divatozni pár éve a honi társas evészetben: feltünedeztek lakáséttermek Budapesten is. Az úri passzió Amerikából indult, és rövid párizsi megálló után kelet felé halad. A vendéglátók általában maguk is civilek - ha már fizetett szakember főzi a menüt, akkor inkább egy lakás hangulatúnak álcázott étteremben vagyunk. Nem lakásétterem az sem, ha mi magunk hívunk otthonunkba szakácsot, hogy vendégeinkkel cseveghessünk, míg a vacsorát tálalják. Mihalik Judit írása a HR Blogon jelent meg.

M. például eredetileg matematikus, aki szeret is és tud is főzni, vagyis lehetne akár séf is, de a lényeg épp az, hogy nem séf. Konyhapultja és főzőszigete csak annyiban különbözik egy komolyabb lakás komolyabb konyhájától, hogy sokkal több fűszere van az átlagosnál és némelyik sokkal nagyobb kiszerelésben. Nincs gőzpárolója és sous vide berendezése, van viszont mindenféle öntöttvas lábosa és zománcozott újkrumpli-pucoló edénye az ötvenes évekből. M. tehát nem vegyészkedik, mint a „csúcsgasztronómia“ élményét ígérő éttermek. Fűszerez inkább, mindenféle, általunk részint ismerősnek gondolt, részint nagyon is ismeretlen ízekkel bátorkodik. Bizonyos értelemben házikosztot ad - abban az értelemben, mintha a világzenét népzenének neveznénk. A szerviz kissé lakodalmas jellegű, mintha a sógorok dobták volna össze a családi konyhanemű náluk maradt részéből. Nincs két egyforma kanál és tányér, a poharak választásánál se volt ideges finomkodás és persze nincs origami darumadár hajtogatva a papírszalvétából. Kicsit tényleg olyan, mintha agglegény barátunkhoz mennénk vacsorázni. Körülbelül tudjuk, mire számíthatunk, lesz benne szív és lélek - és a vendéglátó is tudja, hogy nem fogjuk visszaküldeni a levest, ha kicsit langyos, ha sós, ha nem ízlik. Az egy másik viszony, a leveshez is meg a helyhez is. Persze, a lényeg nem is a leves. A lényeg: a társaság. A teljes cikk a HR Blogon olvasható.