A munkavállaló továbbra is közölje várandósságát

Ombudsmani kezdeményezés nyomán alkotmányellenesnek minősült a hatályos Mt. azon kitétele, amely szerint a munkavállaló köteles - felmondási védettséget jelentő - várandósságáról munkáltatóját előzetesen (ti. a felmondás közlése előtt) tájékoztatni. Az indokolás lényege értelmében egy ilyen közlési kötelezettség a munkavállaló intimszféráját (emberi méltósághoz, információs önrendelkezéshez való jogát) aránytalanul és szükségtelenül korlátozná.

Nem tisztünk a döntés helyességét kommentálni, a változás apropóján jelen hírlevelünk ugyanakkor röviden bemutatja a szabályozás előzményeit, motivációját, majd kitér arra is, mindezek után miként jár el a munkáltató a legkörültekintőbben.

A korábbi Mt. - de még inkább az ahhoz tapadó bírói gyakorlat (pl. BH2005.366) - mindenféle átmenet nélküli bináris helyzetet teremtett: a várandósság objektíve gátolta, sőt, utólag (!) is buktatta a munkáltató rendes felmondását, még akkor is, ha maga a munkavállaló sem tudta felmondásának pillanatában, hogy várandós (az a kérdés immár örökre eldöntetlen marad, mi lett volna a legfelsőbb bírói fórum szerint a helyzet a várandós munkavállaló rosszhiszemű hallgatása esetén).

Ezt a kétségkívül nehezen kezelhető helyzetet igyekezett a jogalkotó utóbb annyiban árnyalni, hogy a hatályos Mt. szabályai közé beemelte: a munkavállaló akkor mindenképp szólni tartozik felmondási védettségéről, ha tud saját személyes állapotáról. A jogalkotó szeme előtt bizonyára elsősorban a felmondási helyzetek feloldása lebeghetett, ettől függetlenül egy ilyen tartalmú munkavállalói közlés egyéb szempontokból is intézkedésre sarkallja a munkavállalót (munkavégzés helye, munkaidő).

A kommentárok némileg bátortalan okfejtése értelmében a munkavállaló által sem ismert várandósság nemlétező körülményként volt kezelendő, ebből analóg módon következőleg vélhetően a rosszhiszemű hallgatás is a felmondási védelem elvesztésével járhatott.

Addig is, míg a jogalkotó esetleg pótlásra szánja el magát, nézzük meg, mire számíthat a munkáltató, ha a munkavállaló immár nem tartozik előzetes közléssel védett állapotát illetően:

Egyrészt a felmondás - a munkáltató maximális körültekintése ellenére - utólag is megdőlhet (érvénytelenné válhat), másrészt - megint csak az AB-döntésből következőleg - a várandósságáról nem tudó (emiatt esetleg konkrét kérdésre is nemlegesen felelő) munkavállalót is megilleti a védelem.

Az AB-döntés ebből a munkáltató számára kétségkívül kilátástalan helyzetből egyetlen kiutat kínál a munkáltatónak: a döntés - egyébként bonyolult és nehezen kibontható - okfejtése nyomán mind a rákérdezés, mind a felmondás átvételi záradékának megszövegezése (például "felmondási tilalom hiányában átvettem, tudomásul vettem") szabályos megoldás lehet.

A felmondás esetére koncentrálva a munkáltató akkor jár el tehát a leghelyesebben, ha a közlést megelőzően nem vár a munkavállaló önkéntes bejelentésére, hanem - természetesen kellő diszkréció biztosítása mellett - megkérdezi, illetve lenyilatkoztatja, hogy várandósság, mint felmondási védelem legalábbis a munkavállaló akkori legjobb tudomása szerint nem áll fenn.

Mivel az AB-döntés a várandósság körében egyéb változást nem irányzott elő, álláspontunk szerint arra nézvést a munkavállaló változatlanul önkéntes közléssel tartozik, ha várandóssága okán munkakörülményei igényelnének módosítást.