A senior bumeráng

Milyen érzés volt ez az indok? Nem tűnt ez fájó „ageizmus-nak”?

Abban az időszakban vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Amikor legutóbb állást változtattam, akkor nagyon kedvező helyzetben voltam. Akkor ugyanis én adtam be a fölmondásomat. Elterveztem, hogy amíg teljesíteni tudom a munkakörömmel járó feladataimat, addig tiszta szívvel dolgozni is fogok. Így is történt minden, példaképemnek tekintettem azon kollégáimat, akik "hatvan-pluszosan" vagy akár "hetven-pluszosan" a szakmában tevékenykednek. (A karrieremben az állásváltoztatás átlagos ideje nagyjából nyolc esztendő szokott lenni, a munkahelyváltás most is ennyi idő után történt.) Az üzletági menedzsment nagyon korrekten elmondta, hogy egy másik személy az, akit a jövőben elképzelnek helyettem.

Visszapillantva az akkori érzéseimre, én teljességgel elfogadtam az érvelésüket.  Persze nem volt könnyű "fejben" is elfogadni, de a szívemmel szerencsére másképpen láttam, tovább léptem. Elbúcsúztattak, de közben már azon spekuláltam, hogy szeretnék szakmai munkát végezni a közeli jövőben. Utána pedig zseniális dolog történt. Egy nemzetközi cég kiírt egy munkaköri pályázatot. Elsőre megtetszett, minden tekintetben szimpatikus volt az új állás. Összességében úgy foglalnám össze, hogy mindig van lehetőség, és csak rajtam múlik, hogy mit kezdek egy ilyen váratlan helyzettel.

Mi volt a motiváció a következő lépéshez szükséges gyors reagáláshoz, mert nem egzisztenciális kérdés volt az új munkahely és pozíció megtalálása? 

A lehetőség önmagában még nem jelent semmit. Nem halogattam döntést, nem elmélkedtem rajta túl sokat. Átolvasom a kiírást, és bizonyos voltam benne, hogy ezt bizony szinte rám szabták, így a lehető leghamarabb kapcsolatba léptem a céggel. Nem akartam lemaradni - ez talán egyfajta munkamohóság lehetett.  Nem volt egzisztenciális kérdés, de én mégsem akartam kihagyni. Évekkel ezelőtt nem mondtam volna, hogy készen állok rá, de most készen álltam erre a kihívásra. 

Nyilván voltak itt is fiatalabb pályázók, mi döntött?

Vagy huszonöt évvel ezelőtt már olvastam arról, hogy a "tengeren túl" a tapasztalt kollégákat a vállalatok gyakran megtartják. Ez hazánkban akkor még nem volt kifejezett tendencia. Most azonban úgy látom, hogy bizonyos esetekben, amikor egy specialista tudására van szüksége valakinek, akkor nem az életkor a fő szelektor, ami a kiválasztáskor a döntéshozónak a legfontosabb. Bizonyos szakmai képességeink kialakulásához hosszú évek munkája szükséges. 

Itt a kiírásban többféle speciális ismeretet kértek, szakmai referenciával, tapasztalattal, amit gondosan ellenőriztek.  A pályázat során mindvégig nyugodt voltam, mert a korábbi munkaviszonyban jól teljesítettem, az eredményeim igazolását többféle módon lehetett a pályáztatónak házon belül igazolnia. Ez a munkakör pedig olyan, amire csak viszonylag kevés jelentkező alkalmas – elsősorban éppen a tapasztalatok miatt.

Pár hónapja része az új cégkultúrának, érezteti-e bárki is, hogy senior munkatárs?

Egyértelműen nincsen ilyen attitűd. A magas szintű munkafolyamatok és az üzleti tisztasági elvek nemigen teszik lehetővé az ilyen megkülönböztetést. Maga a felvételiztető személy tovább erősítette bennem ezt a bizonyosságot, hogy itt tényleg senkit sem érdekel a munkavállaló kora vagy világnézete vagy egyéb különbözőségek. Ezt korábban is tudtam, és ismét beigazolódott, hogy senki sem érezteti velem a koromat.

Vannak-e olyan skillek, amelyekben erősebb, mint a fiatalabb kollégák? 

A fiatalok nagyon tehetségesek és ambiciózusak. Egyre jobbak az újak, és sok tekintetben lekörözik a náluk korosabb elődöket. Nem könnyű magunkat összehasonlítani velük, hiszen az új generációk tudása magas szintű, - például gyorsan és sokat olvasnak - igaz, hogy nem könyveket, hanem más médiatartalmakat. A munkahely az nem más, mint egy emberi közösség alkotó tevékenysége, amiben mindenki megtalálja a számára kedvező szerepet. Ez a szerep nem feltétlenül az adott csoportban betöltött "elnöki" vagy "főtitkári" szerep. Van olyan szerep, ami például az "ötletek palántázása" vagy a mások gondolatainak serkentése... Igyekszem a csoport hasznos tagjaként tevékenykedni, jól érzem magam benne.

Létezik a „bumeráng jelenség”, amikor valaki a régi cégét ismét felkeresi, visszatér. Volt-e ilyen reminiszcencia a döntésben, hogy " hiszen én ismerem ezt a helyet"?

Természetesen volt, igen, hogyne lett volna, bár itt már senkit sem ismertem. Óhatatlanul is méricskélek, összehasonlítok, nem éppen megbánás-szerűen, de vannak közös motívumok, ahogyan a mostanit az előzővel összevetem, és ahogyan az azelőttit a közvetlen korábbival. Megbánásról nem lehet szó, mert tudatosan jöttem el az előző munkahelyemről, és tudatosan tértem vissza ehhez a céghez.  Ez a mostani hely némiképpen különbözik attól, amit elhagytam egykor, de nagyjából ott folytatom, ahol akkor abbahagytam. Folyamatosságot érzékelek, ez magabiztossággal és a „jóldöntöttem” érzéssel tölt el. Rengeteg mindent másképpen kell már tenni, mint előtte, de az viszonylag könnyen elsajátítható.  Azokkal az egyszer-volt kollégákkal, akik annakidején szintén eljöttek innen, párás szemmel sokszor arról beszéltünk, milyenek is voltak azok a „daliás idők”, amikor együtt dolgoztunk. Rajtam kívül is vannak visszatérők, de természetesen van olyan is, akiben ez fel sem vetődik. A bumerángban az a jó, hogy visszajön, és csak le kell hajolni érte.

Sipos Júlia

Nyitókép Freepik