"Kemény főnöke vagyok saját magamnak" - Katkics Tamás építész egy napja

Miért lett építész, miért ezt a pályát választotta? 

Gyerekkoromban sokat játszottam építőkockákkal, és ez nagyon lekötött, de a homokvárakba is bele tudtam vinni a kreativitásomat. Édesanyám egyszer azt mondta, hogy “fiam, még a végén építész leszel”. A családban egyébként nem dolgozott korábban más ezen a pályán. Nekem ez tetszett a legjobban, így nem is volt kérdés, merre menjek tovább. Az egyetemi felvételire viszont sokat kellett készülnöm, mert a gimis rajzórák nem igazán adtak stabil alapot, ezért Szappanos István festőművészhez jártam különórákra, és végülis bejutottam az egyetemre. 1992-ben diplomáztam, Farkas Gábor (Ybl és Príma Primissima díjas építész - a szerző) és Öveges László (Kecskemét jelenlegi főépítésze) közös irodájában kezdtem, majd 1994-ben vállalkozó lettem és elkezdtem magamat felépíteni. Pályakezdő fiatalként ugyanakkor megnyugtató volt, hogy Gábor jelezte, ha esetleg kevés munkám lenne, számíthatok rájuk. 

Ez a része mennyire nehéz a szakmájának, azaz hogy a megrendelések nemcsak “beesnek az ablakon”, hanem utánuk kell menni?

Ez egy olyan kérdés, amibe sokan nem gondolnak bele, csak irigylik a vállalkozókat, hogy szabadok, nincs főnökük, aki megmondja, mit tegyenek. Más kérdés, hogy én épp elég kemény főnöke vagyok saját magamnak. Valóban nagy kihívás önállóan boldogulni ezen a pályán, főleg kezdőként - a mai diplomások helyzetét én igazán át tudom érezni, hiszen kétszer is voltam nehéz szituációban, amikor egyszerűen elfogytak a munkáim. Egyszer 1996-ban, amikor már három gyermekem volt, ráadásul éppen befejeztük az építkezést és fizetni kellett a hitelt. Gáborékhoz fordultam, és máig hálás vagyok: azzal, hogy munkát adtak, átlendítettek ezen a nehéz időszakon. A gondviselésnek köszönhetően, és talán a jól elvégzett munkák is segítettek, hogy utána kézről-kézre adtak a megbízók.

A második mélypont 2010-ben jött el, a gazdasági válság ekkor érte el a szakmánkat. Számot vetettem, mit is kellene tennem, hogy a családommal együtt túléljem ezt az időszakot. Három megoldást találtam. Az első és legfontosabb volt, hogy készíttettem egy honlapot, hogy a reménybeli megbízók tudjanak tájékozódni, milyen épületeket és milyen stílusban tervezek. Emellett elkezdtem ismerkedni a 3D tervezéssel. A harmadik felismerésem az volt, hogy nem szabad csak egy lábon állni, bővíteni kell a készségeimet, tudásomat. Végső esetben akár kocsmárosnak is elmentem volna, hogy pénzt keressek, de végül a műszaki ellenőrzés jobban a profilomba illett. Ehhez el kellett végezni egy tanfolyamot, ami ráadásul nem kis összegbe került, de teljes mértékben behozta az árát: pár év múlva elnyertem egy 5000 négyzetméteres csarnok műszaki ellenőrzését, és ezen megbízás bevételéből ki tudtuk fizetni a három gyerek egyetemi oktatását, anélkül, hogy kölcsönt vettünk volna fel. A gazdasági válság számomra tehát egyet jelentett a változással, változtatással, és számomra sok pozitívumot adott. 

Harmincéves szakmai pályafutása alatt számos lakóházat, ipari csarnokot, irodaházat tervezett, de munkái közül a gyerekeknek készült épületek, a bölcsődék, óvodák és iskolák állnak szívéhez a legközelebb?

Talán azért, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és tudok az ő fejükkel gondolkodni. El tudom képzelni, hogy ők milyen környezetben éreznék jól magukat, és mindig látok lehetőséget arra, hogy új ötleteket vigyek a tervezésbe. Megkönnyíti a dolgomat, hogy nekem is született három gyermekem, és most már három unokám is van, azaz folyamatosan találkozom a legkisebbekkel, és belelátok az ő világukba. Nekem ez nagyon sok örömöt ad. Első, gyerekeknek tervezett épületem a szabadszállási Tóth Erzsébet óvoda volt, pontosabban annak a bővítése. A munkához az alapötletet Bálint Ágnes Mazsola és Tádé meséje adta, melyben a főszereplők tökházban laktak. Ezt a formát szerettem volna megidézni, hogy az óvoda már külső megjelenésével is megmozgassa a gyerekek fantáziáját. Amikor a megbízó képviselője – aki egyébként az egyik barátom – meglátta a terveket, először a fejéhez kapott. »Íves lesz a teteje? Ferdék az ablakok? Mibe fog ez kerülni?« – sorjáztak a kérdései. Én pedig elmagyaráztam, hogy noha a tető valóban szokatlan – és ezért költségesebb kialakítású –, de födém nem lesz benne, azt megspóroltam, cserébe kaptak a gyerekek egy szép nagy belmagasságú és izgalmas csoportszobát. És igazam lett: nem került többe az épület a tervezettnél. A visszajelzések nagyon kedvezőek voltak. Tetszett az önkormányzatnak, a dolgozóknak, a szülőknek és – ami a legfontosabb – az óvodásoknak is. Innen egymást követték bölcsődei és óvodai munkáim. 

Tökház ovi, Szabadszállás (fotó: Katkics Tamás)

Hogyan kezd neki a tervezésnek?

A mi munkánk nagyon összetett, mert egyrészt ugye vannak az építtetői igények, vágyak, aztán a szabványok, a jogi előírások, amelyeket be kell tartani, és nem mellesleg a pénzügyi keretekhez is igazodni kell. Alapvetően minden munka úgy indul, hogy belehelyezkedem az építtető, felhasználó helyzetébe és megpróbálok az ő fejével gondolkodni. Én minden házamba képzeletben egy kicsit beköltözök. A tervezés művészi oldala a legizgalmasabb számomra. A gyerekeknek készülő épületeknél például mindig arra gondolok, hogy a bölcsődéseknek, óvodásoknak rosszkedvet, szomorúságot, lelki fájdalmat okoz az otthon biztonságos környezetéből kimozdulni, a szülőtől reggelente elszakadni. Olyan környezetet szeretnék nekik teremteni, ami ezeket az érzéseket kompenzálja, enyhíti, sőt ahol annyira jól érzik magukat, hogy délután haza sem akarnak menni. Mindig erre törekszem különböző ötletekkel, megoldásokkal. Segít az is, hogy unokáimnál látom, a mai gyerekek mit szeretnek, mi hat rájuk pozitívan. Ez számomra inspirációt ad, és próbálom a terveimbe belecsempészni. Szeretném, hogy a gyerekek mindig különleges élménnyel gazdagodjanak, amikor a csoportszobában vannak, ne azon szomorkodjanak, hogy anya, apa nincs velük. Ezt elérhetjük egy olyan térrel, amely megmozgatja a gazdag és színes fantáziájukat. 

Mézeskalács bölcsőde (fotó: Katkics Tamás)

Például milyen megoldásokkal?

A kisgyerekek még a mesék világában élnek, a csoportszoba éppen ezért lehet akár a palotájuk, a kastélyuk vagy éppen a váruk. Egy nemrég átadott kecskeméti bölcsődénél mindenhova terveztem  egy-egy „beülős ablakot”, amely kiválóan alkalmas a bekuckózásra, ha valamelyik bölcsis esetleg kicsit egyedül szeretne lenni. De akár hárman-négyen is ücsöröghetnek, „bandázhatnak” itt, az ablakon keresztül nézhetik a madarakat vagy ahogy esik az eső, szállingózik a hó. Ugyanennél a bölcsődénél egy mászófalat is terveztem a közlekedőbe - nem magasat, hanem széleset, így a gyerekek nem felfelé, hanem oldalirányban kapaszkodnak, és ha le is esnek, nagyon kis magasságból és puha felületre, egy szivacsra huppannak. Ugyanennek a közlekedőnek másik különlegessége egy egyedileg tervezett, bútorlapokból összerakott labirintus csúszdával, kis alagutakkal.

A kisgyerekeknél gyakran előfordul, hogy ha sok azonos kialakítású teret látnak, elbizonytalanodnak, jó helyen járnak-e. Emlékszem, nagyszüleim egy belső körgangos épületben laktak, nekem ott már az emeletet sem volt könnyű megtalálni gyerekként, azt meg aztán végképp nem tudtam, a belső folyosóról melyik ajtón kell bemenni a lakásba. Ez mindenkiből automatikusan belső szorongást válthat ki. Ezért fontos vezérelvem, hogy az ismétlődő helyiségeket különböző színekkel különböztetem meg, amelyek visszaköszönnek az ajtókereteknél, a padlóburkolatoknál, a beülős ablakoknál, a mosdókban a csempéknél. A színekkel nemcsak a gyerekek, de az értük érkező szülők is fontos igazodási pontot kapnak.

Klapka utcai bölcsőde belső tere (fotó Katkics Tamás)

Egyetért, ha azt mondom, azért is szeret és tud ilyen ötletes, vidám bölcsődéket és óvodákat tervezni, és ilyen lelkesedéssel beszélni ezekről a munkáiról, mert megőrzött egy kicsit a gyermeki énjéből, és boldog?

Ez valóban így van. Boldog embernek tartom magam, amit a mai világban talán furcsa kimondani, és nem tévesztendő össze azzal, hogy valaki ’sikeres’. Nálam a boldogság az élethez való hozzáállásban mutatkozik meg. Mindig optimista ember voltam, most is az vagyok. Próbálom a jót keresni az emberekben és a körülményekben, megtalálni azokat a momentumokat, amelyek belőlem jót hoznak ki, és így fordulni mások felé.

A gyerekek természetesen nem tudják nekem pontosan, vagy mondjuk így, szakszerűen megfogalmazni, ők milyen óvodát szeretnének, és nincs is erre lehetőségük, nekem az ő fejükkel kell gondolkozni. De igaz ez akkor is, amikor egy családi házat tervezek. Az elején hosszan beszélgetek a megrendelőkkel, mit gondolnak a számukra ideális házról, hogyan élik a mindennapjaikat, milyen környezetben érzik otthonosan magukat, milyen térkapcsolatok tetszenek nekik. Igyekszem az ő szemszögükből nézni a feladatot. Ez az empátia az első és legfontosabb. Így tudok aztán majd egy olyan vázlatot letenni az asztalra, amely már közel van ahhoz, amit ők szeretnének.

És ha a megrendelőnek egészen konkrét elképzelései vannak, és egy az egyben azokat szeretné megvalósítani, akkor az építésznek feladata-e, hogy meggyőzze, hogy lehetne ezt jobban is, máshogy mutatósabb, stílusosabb lenne?

Ha megismertem a megbízó elképzeléseit, akkor ezzel a tudással, empátiával megpróbálhatom rávezetni, hogy szakmailag, esetleg pénzügyileg is mi lenne a jobb megoldás. Ha meg tudom győzni, akkor sajátjának fogja érezni a tervet, ha viszont figyelmen kívül hagyom az ötleteit, vágyait, akkor ellenállás alakulhat ki benne, az pedig már régen rossz. Mi nem egymás ellen vagyunk, hanem egymásért. Az építész akkor végzi jól a munkáját, akkor jó szakember, ha valóra tudja váltani az építtető álmait úgy, hogy az megfeleljen a szakma előírásainak, a jogszabályoknak, és a ház még illeszkedjen is a környezetébe. Voltak olyan munkáim, amikor nem tudtam átvinni az elgondolásomat, de ez nem feltétlen jelent kudarcot számomra. 

 Az építész munkájának mekkora részét jelenti, amikor konkrétan az épületet tervezi?

Sajnos nálam egyre kevesebbet, már lecsökkent az összmunka körülbelül tíz százalékára. Feleségemnek szoktam néha panaszkodni nap végén, hogy már megint nem tudtam dolgozni. Ami persze nem igaz, hiszen egyeztettem, tárgyaltam, szerződést írtam, vagy éppen kint voltam a műszaki ellenőrzésen - de nekem az igazi, nagybetűs munka, amikor leülök és rajzolok, próbálom kitalálni az épületet. Ezt szeretem a legjobban. Ez egyébként fel is gyorsult az idők során, rövidebb idő alatt eljutok egy nagyjából kész tervig. Gyakran 4-6 munkám fut párhuzamosan, miközben jönnek az újak is, melyeket elő kell készíteni.

A maradék kilencven százalék milyen feladatokat takar? Hogyan néz ki egy átlagos napja?

Nagyon változatosak. A művészeti részéről már beszéltem. De amikor már ki van találva egy épület, akkor a terveket fel is kell dolgozni, hogy engedélyezési és kiviteli terv legyen belőle. Családi házaknál ezt én végzem el, de például egy csarnoknál leszerződök kollégákkal. Ebben a szakaszban rengeteg egyeztetés van a szakágakkal: statikussal, gépész-és elektromos tervezővel. Ez az alap, de sok megbízásnál a tűzvédelmi szakértő, az úttervező, a környezet-vagy rehabilitációs tervező, a belsőépítész szakemberrel való megbeszélések, szerződéskötések is a feladat részei. Ha műszaki ellenőrzést vagy tervezői művezetést végzek, akkor a beérkező árajánlatokat egyeztetjük az építtetővel, és végig figyelemmel követem az építkezést is. Magánszemélyek megkeresnek gyakran azzal is, hogy vennének egy telket, és szeretnék tudni, oda mekkora és milyen házat építhetnek. Én ezt még nem nevezem tervezésnek: itt a jogszabályoknak kell utánanézni, mit engednek, milyen épület fér bele, ez mennyire igazodik a megbízó elképzeléseihez, érdemes-e megvásárolnia az ingatlant. Sokszor az jön ki, hogy nem - így ebből nem lesz tervezési munka.

Az igazi, nagybetűs munka, amikor leülök és rajzolok.

Összességében hogyan látja a szakmáját?

Kamarai üléseken és különböző ünnepségeken is mindig elmondom: szerintem nekünk, építészeknek van a legszebb szakmánk a világon. Hiszen a semmiből próbálunk valamit alkotni. Amikor megrajzolunk, megtervezünk egy házat, abban mi is benne vagyunk: a tudásunk, a kreativitásunk és a lelkünk is. Számomra ez természetfölötti vonást ad a munkánknak.

Milyen pályakezdésre számíthatnak a fiatal építészek? Egyáltalán milyen az utánpótlás?

Szakmánknak jelenleg ez az egyik megoldatlan problémája. Azt tapasztaljuk - ezt mint a vármegyei építész kamara elnöke is mondhatom - , hogy a friss diplomások a fővárosban maradnak, ahol nagyobb, akár száz főt is foglalkoztató irodák vannak. Ezek beszippantják a tehetséges egyetemistákat, a fiatalok pedig elvégzik az aprómunkát, és a szürkeállományukat is leszűrik a brainstormingok során. Nyilván Budapesten jobbak a fizetések, és emiatt nagyon kevesen térnek vissza a vármegyékbe, vidékre. Ezen a téren lépnie kell a szakmának, mert előbb-utóbb elöregszik a vidéki építész társadalom. 

Véleményem szerint a mentorálás nagyon fontos, a kamara célul is tűzte ki ennek szabályozását, azaz hogy az építészeket érdekeltté tegye abban, hogy fogadjanak be fiatalokat. Egyelőre az sincs kitalálva, hogy az építész adjon bért a pályakezdőnek, hogy besegít neki, vagy fordítva: a fiatal fizessen a régóta pályán lévő szakembernek azért, hogy tanulhat tőle és hogy beindítja a karrierjét. Rajta vagyunk ennek a rendszernek a kidolgozásán. Hozzá kell tennem, kortárs kollégáimmal közösen sajnos azt tapasztaljuk, hogy az egyetemen már kettéválik a képzés mérnöki és művészi vonalra. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy egy frissdiplomás pillanatok alatt összedob egy látványtervet, de ha arra kérem, hogy készítsen metszetet, részletrajzot, akkor ott megáll a tudomány, és nem tudja megcsinálni. Ami pedig baj, mert arra is szükség van. A teherbírásuk sem olyan, mint régen a miénk volt. Én gyakran éjszaka is dolgoztam, ha a munka, a határidő megkövetelte, nem engedhettem meg a késést. A mostani fiatalok - tisztelet a kivételnek - délután 4 órakor kikapcsolják a gépet. Sokszor még pluszpénzzel sem lehet őket motiválni. 

Az építészek megbecsültségének emelésében először a szakma képviselőinek lenne tennivalójuk.

Milyennek látja az építész szakma presztízsét?

Magyarországon a 19-20. század fordulóján, az eklektika és a szecesszió időszakában hatalmas megbecsülésnek örvendtek az építészek, elég csak Lechner Ödönt és Pártos Gyulát, a kecskeméti Városháza két tervezőjét említenem. Hallgattak és adtak a szavukra. Utána jöttek a háborúk, a múlt rendszerben a tömegtermelés, a panelházak, Kádár-kockák. Az építészek presztízse, szerepe alaposan degradálódott, a sablonokba nagyon kevés fantáziát, díszt lehetett vinni. Innen indultunk a rendszerváltás után, innen szép nyerni.

Most úgy látom, az építészek megbecsültségének emelésében először a szakma képviselőinek lenne tennivalójuk, első lépésként a saját önbecsülésünket kellene helyreállítanunk. Nemrég beszélgettem egy kollégámmal, és megkérdeztem, miért nem úgy épült meg egy ház, ahogy tervezte, ahogy jó lett volna? “Javasoltam az építtetőnek, de nem hallgatott rám és hát nála van a pénz” - válaszolta. Ilyenkor kellene az építésznek kiállnia magáért, és nem annyiban hagyni a dolgot. Ha beletörődik, hogy ő csak egy szükséges kellék, aki megszerzi az engedélyt, de semmit nem számít a véleménye, akkor az önbecsülése még mélyebbre zuhan. Meg kell húznunk egy határt saját magunk és a szakmánk iránti tisztelet miatt, ha tényleg remek épületeket szeretnénk megvalósítani. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem várhatjuk el, hogy a társadalom megbecsül minket. Mindezek miatt örömteli számomra, hogy a minisztériumban is látják ezt a problémát, és megvalósulhat egy olyan szabályozás, hogy az építész hozzájárulása kell majd a kivitelezés befejeztével a használatbavételi engedélyhez. Innentől kezdve az építtetőnek, kivitelezőnek muszáj lesz figyelemmel lennie arra, amit az építész mond.

A szakma elismertségének növeléséhez a mi kamaránk is hozzájárul a maga eszközeivel. A díjakkal és ünnepélyes díjátadókkal is a társadalom felé nyitottunk, kiállításainkon nagyméretű, színes tablókon mutatják be a kollégák terveiket, és örömmel látom, hogy gyerekek, tinik is megállnak és megnézik őket. Az építészethez mindenki ért, de legalábbis mindenkinek van róla véleménye. Ezt a hullámot kell nekünk meglovagolnunk.

Nyitóképen Katkics Tamás építész fotó: Hraskó István