Jöjjön vagy ne jöjjön a külföldi munkaerő? Ha nem, hol a tartalék?

Kiváló politikai gumicsont, de ami fontosabb, rendkívül időszerű kezelendő problémakör… mindenesetre egy biztos, nagyon úgy néz ki, hogy idén már egyáltalán nem olyan feszes a hazai munkaerőpiac, mint amilyen a 2021–2023-as csúcskiélezett időszakában volt. Az év első félévében a hazai foglalkoztatási szint érezhetően csökkent, a foglalkoztatottak átlagos havi étszáma január–márciusban 65 ezerrel, április–júniusban pedig 28 ezerrel maradt el a tavalyi év azonos időszakától, míg az átlagos havi munkanélküliségi ráta a 2022-es 3,6%-os szinthez képest jóval magasabbra emelkedett: az idei év első felében jellemzően 4,4-4,5% körül mozgott, de volt, hogy elérte a 4,7%-ot is. Ráadásul az átlagos álláskeresési idő az elmúlt négy év alatt, a 2021-es 9,8 hónapról 2026-ra már 12,2 hónapra, közel 25%-kal hosszabbodott, sőt az állásnélküli álláskeresők harmada (36%-a) keresgéli azt a bizonyos állást több mint egy évig! 

Mindeközben a külföldi (vendég)munkások száma 2026. májusára meghaladta a 110 ezer dolgozót! – amelyet döntően a harmadik országbeli munkavállalók növekvő munkavállalási aktivitása hajtott ily’ észrevehetőre...

Szóval, nem csoda, sőt kifejezetten logikus és egyáltalán nem „politikus” (mármint tisztán elvhű pártpolitikai megfontolású, vagy kormányváltó lelkesedésből adódó), ha a foglalkoztatás-politikánk per pillanat korlátozni, akár tiltani is igyekszik a harmadik országbeli munkavállalók hazai foglalkoztatását, hiszen most már végképp, „látványosan” is itt az ideje, hogy az egyébként szabályozási alapelvei és kommunikációja tekintetében erősen szelektívnek és protekcionistának mondott munkaerőpiacunk

 „…külföldi munkaerő alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha magyar munkaerővel már nem tölthetők be az üres álláshelyek.”
„…külföldi vendégmunkások csak és kizárólag azokba a hiányszakmákba érkezhetnek, ahol hazai és európai uniós munkaerő már nem áll rendelkezésre.”

valóban azzá is váljon úgy, hogy jóval nagyobb hangsúlyt kap a hazai állásnélküli munkaerő (re)aktivizációja, valamint a másodlagos munkaerőpiaci szereplők államilag támogatott integrációja. 

De van itthon elég hazai?!

Amióta a hazai gazdaságot a növekvő álláshelyek száma és a megfelelő (dolgozni kész-képes-akaró) munkaerő hiánya határozza meg, a termelőüzemek, gyártósorok, logisztikai bázisok, közmunkáltatók (közmunka-programok), de a gazdasági élet, kiemelten a munkaadói oldal egyéb szereplői sem tehetik már meg, hogy olyan mértékben szelektálják leendő hazai alkalmazottaikat, mint azt korábban (a 2007-2010-es válság és/vagy a pandémia előtt és alatt) szokták meg, illetve tették azt, így – a külföldiek foglalkoztatásának meghatároz(hat)ó erősödése mellett – kisebb-nagyobb reflektorfényben, intenzitással és mértékben ugyan, de azért zajlik a hazai inaktív potenciális munkavállalók aktivizációja is:

• nem kis részben a fiskális ösztönzőknek köszönhetően reneszánszukat élik (jobban mondva dolgozzák!) a nyugdíjasok: a 65–74 évesek foglalkoztatási rátája a 2010. körüli mintegy 3%-ról 2025-re 12%-ra, mintegy 130 ezer főre emelkedett, vagyis háromszorosára nőtt! De ha hozzátesszük, hogy egyes felmérések szerint, a hazai aktív korú lakosság csupán 13%-a szeretne dolgozni a nyugdíjas évei alatt, de 65%-uk mégis ilyen-olyan-amolyan okoknál fogva, de munkavállalást tervez – szerintem inkább, munkát vállalni kényszerül… – a nyugdíjba vonulása után is, akkor könnyen belátható, hogy van még ebben a korosztályban dolgozni akaró, több tízezer főnyi, dolgos-szorgos-tapasztalt honi munkáskéz!
• a köztehercsökkentő foglakoztatás-politikának is hála abszolúte képben van a diákmunka is, különösen és kiemelten a szezonális és részmunkaidős lehetőségek tekintetében. A 15–24 évesek foglalkoztatási rátája a 2010-es 19%-ról, 2025-re 26%-ra nőtt, de 2017-ben volt ez 29%-on is, azaz bőven van még kit keresgélni itt is, ha a hazai munkaerőtartalék után kutakodunk. 
• sőt, a NEET fiatalok – X-generációs szóhasználattal élve kallódó/csellengő/lézengő, vagyis „hivatalosan” sem az oktatásban, sem a foglalkoztatásban részt nem vevő, gyakran a ’mamahotel-papabank 15-29 évesek) aránya – 2025-ben ismét emelkedett, így ez is komoly kihasználatlan (potenciális) munkaerő-bázist jelent idehaza, de az ő megszólításuk sem megy magától, és persze költségmentesen sem…
• a perifériáról szintúgy fókuszba kerültek a rehabosok is. 2010-ben a megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élők foglalkoztatottságas csak 18% volt, napjainkra ez közel 50%-ra nőtt, mintegy 150 ezren végeznek már most is keresőtevékenységet, akik nagyjából mindössze negyede helyezkedett el védett foglalkoztatásban, a többiek bizony (!) a nyílt munkaerőpiacon kerültek alkalmazásra! És még ott van az a másik 50%, akikből – nem mindenki természetesen, de – több tízezren potenciálisan integrálhatók még az elsődleges munkaerőpiacra – persze a célzott fiskális ösztönzéssel, további munkakör-adaptációval, és nem utolsó sorban foglalkoztatási érzékenyítéssel megtámogatva.
• no meg „özönlenek” a közmunkások is az elsődleges munkaerő-piac felé. A 2016-os több mint 220 ezer közfoglalkoztatotti létszám 2025. végére 72 ezerre csökkent. De 2026. tavaszán is még mindig ott van az elsődleges munkaerőpiac számára közel 70 ezer főnyi közdolgozó.
• a honi roma/cigány népesség munkaerőpiaci helyzete is javulgat: az ő foglalkoztatási arányuk 2015. és 2024. között számottevően emelkedett, miközben munkanélküliségi rátájuk a 2015. évi 28%-ról 2019-re 17%-ra mérséklődött, bár 2024-ben ismét 21% volt. De a roma férfiak 58%-a, a roma nők 41%-a volt csak alkalmazásban, ami továbbra is jelentős elmaradást jelent a hazai nem-roma népességhez képest. A nyíltan munkát kereső roma munkaerő nagyságrendileg is több tízezer ember, de a magyarországi nem-roma/roma foglalkoztatási résből becsült elméleti potenciál megközelíti a 90 ezres lehetséges dolgozói létszámot, amely, vegyük észre könyörgöm, erőforrás nagyságrendileg megegyezik a jelenleg itt dolgozó harmadik országbeli munkavállalók számával, éééés a mindkét csoporttal szemben táplált előítéletek is nagyon hasonlóak, sajnos…

Szóval, van itthon hazai! Csak épp rossz helyen (földrajzilag – de ez sokszorosan igaz a külföldiekre is!) és jórészt hátrányos, sokszor halmozottan hátrányos helyzetben... De a kérdés akkor is kérdés marad: hogy a bánatba’ lehetséges az, hogy jobban megéri például a Távol-Keletről munkásokat ideszállítani, laktatni, ’onboarding’-olni, no meg a velük szemben táplált előítéleteket lebontani, mint a hazai inaktív honfitársainkat munkára serkenteni?!

Aki állja a cechet, az választja a menüt!

Hiszik vagy sem, amit évtizedek alatt a naiv és idealista ideologizálással nem sikerült társadalmi szinten megoldani, azt egy gazdasági kényszerhelyzet – az apróért is lehajoló vadkapitalista önérdek, naná – elkezdte meglépni. Azon túl, hogy messzi földről is hozat megfelelő (dolgozni képes–kész–akaró) munkavállalókat, maximálisan kihasználja a törvény szabályozás adta – nem emberjogi, hanem foglalkoztatás-politikai értelemben vett, tágan értelmezett „pozitív diszkriminációs” lehetőségeket – és ezáltal egyre inkább bontja le a társadalomba mélyen beépült, negatív sztereotípiákkal terhelt diszkriminációs falakat, és nyitja meg, vagy tárja egyre szélesebbre a tartósan munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek, a szegregátumokban élők, a feketegazdaságban tevékenykedők, vagyis a másodlagos munkaerő-piacon megélni próbáló, az esetek döntő részében szakképzetlen, mélyen alulképzett és/vagy akár radikális (és ráfordításigényes) átképzésre szoruló soktízezrek előtt az elsődleges munkaerő-piac kapuit.

És bár a gazdasági helyzet – pontosabban az állandósuló, ráadásul magas, sőt fokozódó megfelelő-munkaerő-ínség – valóban ráerőlteti a foglalkoztatókra az egyetemes előítéletmentességet (az el- és megkerülhetetlen paradigmaváltást), de ez azért elég lassan, fogcsikorgatva, nyögvenyelősen, nem túl nagy hatékonysággal és az érintett munkaadók viszonylag kis hányadánál történik csak meg igazából. Többek között azért, mert a külföldiek onborading-ja bár drága, de még mindig versenyképesebbnek, vagy ha úgy tetszik, kockázatmentesebbnek tűnik, mint a hazaiak érzékenyítése...

Épp ezért elengedhetetlenül szükségszerű 

• a PROTEKCIONISTA (a hazai munkaerőt a külföldivel szemben, kvótákkal, létszám-korlátozásokkal, neadjisten tilalmakkal, belépési ráfordítások növelésével, stb. védő);
• ÉS a PREFERENCIÁLIS (meghatározott hazai munkaerőpiaci csoportokat konkrét fiskális ösztönzőkkel, és igen költséges érzékenyítő programok legalább részbeni finanszírozásával támogató)

foglalkoztatáspolitika egyidejű, összehangolt, szinergikus alkalmazása. Mert a kérdés valójában egyáltalán nem az, hogy hazai vagy külföldi, hanem az, hogy mely munkakörökben, mely kompetenciákra/szaktudásra, milyen időtávon és régiókban, melyik munkaerőforrásból lehet a legnagyobb hatékonysággal megfelelő (dolgozni kész-képes-akaró) munkaerőt biztosítani – legyen az akár hazai vagy külföldi. Másképp fogalmazva: a globális munkaerő-piacról (amelynek óhatatlanul, de kinyilvánítottan is, része Magyarország) az kerüljön itthon leginkább foglalkoztatásra, aki lokálisan valóban a legmegfelelőbb munkavállaló – ár/érték tekintetében (is)! Mert az apróért mindig lehajol valaki, de az választja a menüt, aki állja is a cechet!