Kortárs bántalmazás, bullying és elvárások szorításában - 2000 gyerek tartozik hozzá: Karikó Rita iskolapszichológus egy napja

Miért éppen ezt a szakmát, hivatást választotta?

Alap végzettségemet tekintve pedagógus vagyok, angol-történelem szakos tanárként pár évet dolgoztam középiskolákban, nyelviskolákban. Az utolsó munkahelyemen, egy szakközépiskolában-szakmunkásképzőben nap mint nap szembesültem azzal, amiről korábban csak hírből hallottam: a gyerekeket egyáltalán nem érdekelte és motiválta a tanulás, főleg a közismereti tantárgyak. Gyorsan rádöbbentem, hogy inkább nevelésre, személyiségük fejlesztésére, a társas készségek gyarapítására, az osztályközösség formálására lenne szükség, ehhez viszont tanárként, osztályfőnökként nagyon csekély volt a pedagógiai eszköztáram, és az ilyen szituációkra az egyetem sem készít fel.

Milyen helyzetekre gondoljunk, mikkel szembesült?

A gyerekek nem tudtak konfliktusokat kezelni, megoldani, és folyamatosan az agresszióhoz nyúltak, bántalmazták szóban és fizikailag is a társukat. A tanárokat fizikai atrocitás nem érte, de például engem személyesen megfenyegetett egy kilencedikes diáklány, hogy ha az órán el merem venni a telefonját, akkor behívatja a szüleit, hogy verjenek meg. Ez egy elgondolkodtató élmény volt számomra. Akárcsak az, amikor az órán egy diák elővette a füvet, és elkezdett cigit sodorni a padon. Sajnos, olyanra is volt példa, hogy gyerekek bedrogozott állapotban jöttek iskolába, vagy azt láttuk, hogy lányok reggel sötétített üvegű autóból szállnak ki. Egyszer egy tizedikes, tizenhat éves lány odajött hozzám szünetben, hogy terhes lett, és nem tudja folytatni az iskolát, így hogyan fog jegyet kapni angolból és történelemből.

Ezek a dolgok engem érzelmileg nagyon megviseltek. Éreztem, hogy rengeteg mélyszegénységből, aluliskolázottságból, hátrányos helyzetből fakadó probléma van, ezek egymást is erősítik, és hogy az ezzel küzdő gyerekekkel másképp, a hagyományos oktatástól eltérő módon kellene foglalkozni, nemcsak a tudás átadásával próbálkozni. Egyébként is mindig is volt bennem egy nagyobb szociális érzékenység, így mikor gyesre mentem, elhatároztam, hogy elvégzem a pszichológia szakot is, hogy később képzett szakemberként támogathassam a gyerekeket. 

Mióta dolgozik iskolapszichológusként?

2013 óta vagyok ezen a pályán. A diplomám megszerzése után egy kecskeméti óvodában helyezkedtem el félállásban, akkoriban még nagyon kevés ilyen státusz volt a városban, mondhatom, hogy az első fecskék egyike voltam. Majd később az óvodával párhuzamosan egy általános iskolában is elkezdtem dolgozni pszichológusként, 2019 óta pedig három kecskeméti gimnázium tartozik hozzám főállásban. Ez csaknem kétezer diákot jelent, miközben a közoktatási törvény szerint ötszáz tanuló után igényelhet egy iskola egy félállású iskolapszichológust - tehát ennyi gyermekre legalább két státusznak kellene jutnia. Sajnos, még mindig kevesen vagyunk a hálózatban.

Manapság milyen problémákkal küzdenek, milyen okok miatt szoronganak a tinédzserek?

Az egyik legnagyobb problémahalmaz a kortárs bántalmazás, a bullying, amely sajnos már az óvodai csoportokban is jelen van, az általános iskolákban pedig nagyon jellemző, főleg ötödik-nyolcadik osztályokban, de még középiskolában is a kilencedik-tizedik évfolyamban, utána már valahogy érettebbek, felnőttesebbek a gyerekek. Tapasztalataim szerint a gondok visszavezethetők többek között a családok egzisztenciális nehézségeire, a létbizonytalanságra, megélhetési problémákra és olyan családi krízisekre, mint a megromló házasság, válásközeli helyzet, válás, egy családtag elvesztése, otthoni bántalmazás.

De rengeteg gyerek szorong amiatt is, hogy milyen tanulmányi eredményt tud elérni, és teljesítményével mennyire felel meg a szülők és a pedagógusok elvárásainak. Nagyon nagy a nyomás a gyerekeken, és mindemellett iszonyatos túlterheltek - de természetesen nemcsak ők, hanem szüleik és tanáraik is. Alig van szabadidejük, és emiatt nem is igazán tudják a kortárs kapcsolatokat kiépíteni, fejleszteni, megerősíteni, holott a kamaszoknak erre lenne a leginkább szükségük. A tinédzserkori indentitásválság, a szülő, pedagógus elleni lázadás egy normatív krízis, és ha ehhez társul egy úgynevezett akcidentális krízis - például a szülő elveszíti a munkahelyét, valaki meghal a családban, elválnak a szülők - akkor azzal a helyzettel nagyon nehéz megküzdeni. Legtöbbször ilyenkor kérik a segítő szakemberek segítségét. 

Ön milyen módon tud segíteni, hogyan telik egy átlagos napja?

Heti 22 kontaktórában dolgozom a három gimnáziumban, tehát egy iskolában hetente átlagosan hét órát - a tanórákhoz igazodva negyvenöt percet -  tudok eltölteni gyermekkel, szülővel, pedagógussal, vagy csoporttal, osztállyal. Az alkalmakat természetesen előre egyeztetjük, megbeszéljük, felveszem az érintett családdal a kapcsolatot. Aztán persze előfordulhat, hogy betegség vagy valamilyen iskolai program miatt nem sikerül megtartani a foglalkozást, ilyenkor igyekszem átszervezni a programot, más gyermekkel beszélgetni.

Napközben tehát én is ugyanúgy az iskolában vagyok, mint a pedagógusok, csak felváltva a három intézmény valamelyikében. Délutánonként is maradok 4 óráig, hogy ha a szülő munkája engedi, elérhessen. A munkám nem ér véget, ahogy az iskolából kilépek, mivel a foglalkozásokra alapvetően otthon tudok felkészülni, a kitöltött teszteket otthon van időm kiértékelni, és ugyanígy az anyagokat is előkészíteni. Emellett természetesen a pedagógusokhoz hasonlóan én is adminisztrálom a Kréta rendszerben, mikor milyen foglalkozást tartottam.

A diákok hogyan tudnak részt venni az iskolapszichológusi foglalkozásokon az óráik mellett?

Alapvetően mindig a pedagógustól függ, az ő jóindulatára van bízva, hogy az órájáról eljöhet-e az adott gyermek a konzultációra, vagy sem - előfordul, hogy nem engedi el. Megmondom őszintén, nem könnyű megszervezni egy öt-tíz alkalmas foglalkozás-sorozatot, de mindenképpen meg kell találni a módját. Egyes gyerekeknél kimondottan nagy szükség van a beszélgetésekre, hogy meg tudjon birkózni a nehézségekkel. Egy ideig próbálkoztam azzal, hogy jöjjenek a gyerekek tanítás után, mert akkor már szabadok, de ez nem működik, mert órák és ebéd után minden diák siet haza tanulni, vagy különórára, vagy edzésre. Az igazgatók hozzáállása is nagyon fontos a kérdésben, hogy mennyire támogatja az iskolapszichológus munkáját. Van, ahol elfogadják és segítik, máshol nehézkesebb ezt elérni. 

Karikó Rita, iskolapszichológus

Az egyéni konzultációkon kívül miként foglalkozik még a diákokkal?

Tartok kisebb csoportos foglalkozásokat vagy egy egész osztálynak prevenciós órákat. Lehet a téma a dohányzás, a szexedukáció, a bántalmazás, netes zaklatás, a stresszkezelési technikák, a társas készségek fejlesztése, de akár a másság, az evészavarok vagy a depresszió is. Ezeket úgy tudjuk beépíteni az órarendbe, ha az osztályfőnök vagy valamely szaktanár átadja számomra az ő óráját. Tanév elején meg szoktam hirdetni délutáni szakköröket is, ezek önkéntesek, az vesz rajta részt, aki szeretne és órák után ideje is van. Például filmklubot, relaxációs szakkört vagy pszichológia szakkört is szervezek olyan diákoknak, akik érdeklődnek a pszichológia iránt, esetleg tanulnák is egyetemen. Sajnos, ezeknek tényleg szűk keretet ad az, hogy a gyerekek nagyon leterheltek és nem érnek rá.

A szülők miként állnak ahhoz, hogy pszichológus beszélget a gyermekükkel?

Ez változó, vannak nagyon támogató családok és szülők, és sajnos vannak olyanok is, akik nem partnerek. Tizenhat éves kor alatt az elején mindenképpen tartok egy konzultációt a szülővel közösen, amelyen a gyermek is részt vesz, de utána a foglalkozások már a diákra irányulnak. Viszont ha a szülő nem hajlandó a gyermeke problémáit tudomásul venni, nem akar ezzel foglalkozni, akkor sajnos nem tudok mit tenni, a foglalkozás tizenhat éves kor alatt szülői engedélyhez kötött. Ennél idősebb gyerekeknél már elég, ha a szülő aláír egy hozzájárulási nyilatkozatot. 

Milyen indokkal állnak ellen a szülők, miért nem akarják, hogy szakember segítsen nekik?

Szégyellik és ezért titkolják a problémát, esetleg nincs rá idejük. Nagyon sok kifogással szoktam találkozni. Én sok mindent megértek, de úgy gondolom, ha egy szülőnek tényleg fontos a gyermeke, látja a nehézségeit, elakadásait és tudja azt is, hogy egy szakember segítene, akkor valahogy megtalálja, megteremti a lehetőségét, megoldja, hogy eljöjjön egy személyes konzultációra - akár úgy is, hogy kivesz egy nap szabadságot. De egyébként szerintem sokszor a szülők is szoronganak, hogy elmenjenek-e szakemberhez, ott van bennük a félelem, hogy majd az derül ki róla, hogy ő valamit elrontott, rosszul nevelte a gyerekét. Fontos ezt a szorongást oldani, és igyekszem megértetni velük, hogy ha valami félre is siklott, ez nem rossz szándékból fakadt, a szülőnek nem érdemes magát vádolnia. Számos más összetevője lehet a gyermek lelki gondjainak, ezeket térképezzük fel és beszéljük át. Fontos a szülők részéről a nyitottság, a partnerség, hogy ne az ellenséget, a riválist lássa a pszichológusban, hanem egy együttműködésen alapuló bizalmas kapcsolat alakuljon ki.

Rengeteg nehéz szituációról hall munkája során, lelki gondokkal küzdő gyerekekkel találkozik, ezeket hogyan tudja feldolgozni?

A munkát és a magánéletet el kell tudni határolni egymástól, és muszáj a saját mentálhigiénével is foglalkozni, saját magunkra koncentrálni. Alapszabály, hogy otthon már nem szakmázunk. Persze óhatatlanul is előfordul, de a minimálisra kell szorítani, hogy feltöltődve jöjjek be másnap, és tudjak figyelni a másik emberre. El kell választani a saját problémámat a beszélgetőtársam problémájától, ezt is is meg kell tanulni.

Mi okozza a legnagyobb örömöt a hivatásában?

A legjobb, amikor úgy érzem, hogy tudok valakinek segítséget nyújtani, legyen szó gyerekről, szülőről, pedagógusról, osztályról. Természetesen a visszacsatolás nem azonnali és gyakran nem közvetlen, hanem közvetett: később szerzek arról tudomást, hogy amit mondtam valakinek, az milyen hasznos volt számára, csökkentek a tünetei, jobban lett. Ez így talán nem egy túl látványos, nincs konkrét produktuma, a hatást nehezebb lemérni, de lelki folyamatokról beszélünk.

Az is inspiráló, hogy ez egy nagyon változatos munka, kicsit a háziorvoséhoz hasonlítanám. Sok mindenhez kell érteni ahhoz, hogy jól tudjam ellátni, ehhez viszont rengeteg képzésre van szükség. Érzem a felelősség súlyát is, hiszen nem mindegy, milyen irányba delegálom tovább a gyermeket vagy családot. Összességében egy fontos és értékes hivatásnak tekintem.

Rendkívül motivál, hogy teljes szakmai szabadságom van, én döntöm el, milyen eszközzel, módszerrel segítek. Ez jó, mert függetlenséget ad, ugyanakkor abból a szempontból meg kicsit nehéz, hogy nem igazán tudok problémás eseteket más szakemberekkel, egy team-mel megbeszélni. Az is nagy öröm számomra, ha olyan gyermek vagy szülő jön be, aki érdeklődik, nyitott, motivált, hasznosnak tartja a beszélgetésünket és tanul belőle. 

És melyek a legnagyobb nehézségek? 

Mint említettem, nagyjából kétezer gyermek tartozik hozzám, miközben ekkora létszámra két státusznak kellene lennie. Sajnos sokszor tűzoltást végzek, ahelyett, hogy prevencióval tudnék foglalkozni. Probléma az is, hogy a gyerekeket nem igazán tudom továbbküldeni. Persze a gyermekpszichiátriára igen, de két-három hónap a várakozási idő. Addig mi lesz vele? Nem mindenkinek van pénze arra, hogy elmenjen pszichiáterhez, vagy magánpszichológushoz. Ráadásul államilag támogatott, tb-alapon finanszírozott pszichológiai ellátás, nevelési tanácsadó tizennyolc éves korig van - aztán a gyermek kikerül a középiskolából, felnőtt rendelés pedig nagyon korlátozott számban van az országban. Tizennyolc éves kor fölött tb-alapú terápiáról nem is tudunk beszélni, maximum krízis-konzultációkról a megyeszékhelyeken, nagyobb városokban. Miért nem támogatja ezt az állam?

A képzéseinket sem. Mi fizetünk azért, hogy okosodjunk, ismereteket szerezzünk, és bizony nem mindenki tudja ezt egy kezdő fizetésből kigazdálkodni, bármennyire is szeretne felkészült szakember lenni. És akkor még nem említettem, hogy az eszközeinket, a kellékeket, játékokat mi magunk szerezzük be, saját pénzből. De azért nagyon biztatnám a fiatalokat, hogy gondolkozzanak el ezen a hivatáson, mert a nehézségei mellett rengeteg szépséget és kihívást rejt.