Velem nem kell finomkodni - Szász Marci első coaching ülése

„Sok-sok állásinterjú gyakorlatával kezdtem bele az ülésbe, a szakmai pályámról úgy számoltam be, mintha egy állásinterjún volnék” – valahogy így kezdte Marci a három óra összefoglalását. „Nándi folyamatosan beszéltetett arról, hogy hogyan fordultam az IT irányába, milyen gyerekkori motivációimat fedte le ez az érdeklődési terület.” Marci 5-6 évesen még játékfejlesztő akart lenn, a találkozó során minden pozícióját bemutatta, melyekben korábban dolgozott. Beszámolt munkahelyi viszonyairól, a kilépések okairól, melyik munkából mit tanult, hová fejlődött. Marci úgy érezte, hogy a kommunikáció lenne az a téma, mellyel foglalkoznia kell – hogy talán ebben kellene leginkább fejlődnie. Úgy látja, hogy az IT nem szakmai oldalán lejátszódott történések során kommunikációs problémái voltak – és ezek olykor már az egészségét is veszélyeztették.

Rögtön az elején az is tisztázásra került, hogy Marci milyen kommunikációs stílust szeretne a coachingfolyamat során, azaz Nándi mennyire lehet nyílt és nyers, illetve be kell-e csomagolni a mondandóját. Marci a nyíltságot választotta, még ha tudja is, hogy olykor fájni fog. „Azt várom, hogy legyen az arcom belevágva az igazság, ne finomkodjunk.”

Folyton visszatérő kérdés volt Marci jelenlegi elégedettségi foka, ehhez kapcsolódóan egy boldogsággörbét is rajzoltak: a coachingnak ez az eszköze arra alkalmas, hogy valaki áttekinthesse egy adott időszakban (teljes életében, utóbbi 1 évben vagy akár 1 hétben) milyen örömök érték, mi adott okot a boldogságára, minek képes örülni. „Saját magamat elemeztem, ez egy nagyon triviális dolognak tűnik, de mégis nagyon hasznos volt. Rávilágított a töréspontokra a folyamatban, hol és miért vesztettem motivációt, hitet. A görbe alapján átbeszéltünk szituációkat, milyen feszültségi gócpontok voltak és vannak az életemben.” Kiderült, a szülői példa, a tekintélyelv nagyon fontos mintája Marci életének, sok elemét viszi tovább munkahelyi és magánéleti kapcsolataiban is ennek a véleménynek nem szabad utat engedő attitűdnek. Sok emberrel, akivel egyenrangú viszonyt kellene ápolnia, szülő-gyerek kapcsolat jelleget ölt az egymáshoz való viszonyuk. Több esetben ezért nem teszi ki az asztalra a problémáit, nem bonyolódik érdemi vitába, mert nem látja értelmét, pozitív hozadékát. „Ha nincs ez a beszélgetés, soha nem jövök rá, hogy ugyanezt a mintát viszem tovább” – mondta Marci. „Döbbenetes élmény volt, ahogy három kérdéssel megforgatott, és én magam jöttem rá, hogy ez mennyire meghatározó pontja volt a pályámnak.” Ezek voltak aztán az „agyeldobós pillanatok”, ahogy Marci fogalmazott.

A másik coachingeszköz, melyet Nándi bevetett a szociális atom volt. Felrajzoltatta Marcival jelenlegi és korábbi munkahelyi viszonyait, kapcsolatait, hierarchiákat. Itt is Marci számára teljesen triviálisnak tűnő dolgokra világított rá maga az ábra - ezzel megtörtént a coaching egyik legfontosabb eleme: a tudatosítás. Ahogy Marci fogalmaz, bizonyos dolgokat kész és kialakult dolgokként kezelt egész életében, most kiderült, hogy valójában valami egészen mást jelentenek. Az ember ott van, átéli, nap mint nap ebben van, az orra előtt zajlik, de nem látja, amíg nem tudatosítja magában a történéseket. Hiszen, ha van rálátásunk, tudásunk egy problémára, akkor azzal máris el lehet kezdeni dolgozni, enélkül nem megy. És van, hogy ennyi elég is.

Marci házi feladatot is kapott, ahogy az a coachingfolyamatok során szokás: bizonyos kérdéseken kell elgondolkoznia a saját életével kapcsolatban. Marci most már úgy látja, hogy mégsem a kommunikáció lesz a valódi problémája, hogy mi, még ő maga sem tudja – de érdekes, hogy úgy érzi Nándi már látja a valódi gondot. Persze kimondani, elmondani, efelé terelgetni nem fogja Marcit. A coach feladata, hogy a coachee önmaga találja meg a megoldását – az odavezető útban segít, de a döntés és annak felelőssége a coachee kezében van. „Külön felhívta a figyelmemet arra, hogy semmit nem fog helyettem kimondani” – mondta Marci. „Jelenleg benne vagyok valamiben, ami nem halad semerre, ezt nagyjából eddig is tudtam, annyi a különbség, hogy én csak a jéghegy csúcsát láttam eddig, de kiderült, hogy a bajok lent vannak az alapoknál ebben a kérdésben.”

Marci már most látja, hogy ez a folyamat bizony nem lesz fájdalommentes. „De végig akarom csinálni, közben tudom, hogy necces és ingoványos talajra fogunk menni és félek is tőle. Tudom, hogy egy-egy fejlesztői kérdésben én is hasonlóan működöm, ezzel a módszerrel vezetek rá egy juniort egy-egy megoldásra.” Marci a félelem mellett hatalmas biztonságot is érzett: tudja, hogy valami jó fog ebből kisülni és persze a biztonság abból is ered, hogy a coachot titoktartás köti – tőle biztos nem kerül ki semmilyen információ az ülésről. „Utoljára a középiskolában volt olyan tanárom, aki ennyire jól kérdezett, akivel ennyire megvolt a kémia” – beszélt a coach-csal való kapcsolatáról.

Magáról az ülésről így gondolkozott: „Nem volt szervezett hangulata, kötetlen beszélgetésnek tűnt nekem az egész ülés, de közben pontosan tudom, hogy ő pontosan tudja, hogy hol vannak a fontos momentumok, mire kell hangsúlyt tennie, visszatérnie rá. Gondolom minden elejtett gondolatom, arckifejezésem hasznos információval szolgált a számára.”

Marci úgy érzi, nagyon hasznos lesz számára a folyamat. „Ma az a helyzet, hogy ha csattog a motor, akkor mindenféle szégyenérzet nélkül elvihetem az autót szervizbe, de ha bennem nem oké valami, akkor sem kell szégyenkezni miatta, olykor magamat is szervizbe kell vinni.”

Fotó: Origo