Komfort zónán túl

Gyerekkoromban annyit hallgattam a Beethoven szimfóniákat, hogy kétségem sem volt afelől, hogy bizony én is el tudnám bármelyiket vezényelni. Finom kézmozdulatok, tökéletes intések, nagy gyorsítások, forték és crescendok, tökéletes

Gyerekkoromban annyit hallgattam a Beethoven szimfóniákat, hogy kétségem sem volt afelől, hogy bizony én is el tudnám bármelyiket vezényelni. Finom kézmozdulatok, tökéletes intések, nagy gyorsítások, forték és crescendok, tökéletesen összecsiszolt zenekar.

Aztán a 40 éves szülinapomon szembe jött velem a gyerekkori álmom: karácsonykor nagyközönség előtt vezényelhetek.

Ugorjunk egy kicsit, ott lett érdekesebb.

3 nap volt hátra a koncertig. Már csak három. Szerdán este még egy próba, ahol végre egyben láthattam a teljes zenekart, az énekest, a vokált és az énekkart. Először és utoljára a nagy koncert előtt.

Szerda este kezdődött. Egyszerűen azt gondoltam: itt a vég. Szemeim előtt a finom kézmozdulatok és tökéletes intések helyett egy esetlen, bakugrásokkal közlekedő, béna, a zenekart sem észlelő figura billegett. Utolsó kísérlet képen megírtam a kedves oktatómnak, Zolinak, hogy  – bár még alszom a döntésre egyet – erősen gondolkodom, hogy lemondom a koncerten való fellépésemet és átteszem valamikor későbbre. Akkor legalább tudok még gyakorolni.

Másnap reggel Zoli hívott: „Mész te a fenébe! Az utolsó időszakban nem szabad feladni! Meglátod mennybe mész. Hidd el, én is mindig izgulok a fellépések előtt…” És akkor ott nem tudtam már azt mondani, hogy nem.

Úgyhogy nagy lélegzet és csütörtök, péntek, szombat őrületes gyakorlásba kezdtem. Vezényletem a fürdőben (ott ugye magamra zárhatom az ajtót, na meg tükör is van. Ha ugye mégis nagyon béna lennék), vezényeltem a WC-n, álmomból felébredve is a taktust ütöttem. Vezényeltem, énekeltem, taktust ütöttem. És közben úgy, de úgy izgultam, mint soha életemben. Már-már bénítóan.

Ha most beleguglizol a nagyvilágba és rákeresel a „komfort zónán kívül” szóösszetételre, őrületes okosságokat találsz. „Nézz szembe a félelmeddel! Ne várj tőle eredményt! Élvezd az ismeretlent! Légy magabiztos! Ismételj pozitív állításokat magadról és az eseményről! –mindezt persze jelen időben”. Meg kell mondanom, hogy mindezek SEMMIT sem segítettek. Nagy, üres szónoklatoknak és buzzwordök-nek tűntek. Nézzek szembe a félelmekkel? Hát nem érzek semmi mást?! Élvezzem? Remélem, majd lesz ilyen pillanat is… Légy magabiztos! Tényleg? Pont akkor, amikor kiderül, hogy semmit sem tudok? És még beszéljek magamban?

Jó öreg, sokszor bevált technikámhoz folyamodtam. Felhívtam barátokat, eljátszottam az esetlenségemmel, vicceltem, kínomban röhögtem (magamon) és persze gyakoroltam. Semmi más nem segített, csak az aktív hallgatás. Egyszerűen csak az kellett, hogy halljanak meg, hallják mások is a félelmemet. Nem kellettek okosságok, nem kellettek bölcs mondatok. Kapcsolatok, társak és figyelemmel hallgatók kellettek.

Szombaton pedig a koncerten tényleg Mennybe mentem.