Világhírű vagyok, csak a világ nem tud róla? A munkahelyi reális önértékelés

A címbeli idézet jól kifejezi azt a buktatót, amin láttunk már átesni Bikicsunájt kiáltó tehetségkutató hősöket és a valós teljesítményt hírből sem ismerő valóság-show szereplőket, de ami a TV előtt szórakoztató és vicces,

A címbeli idézet jól kifejezi azt a buktatót, amin láttunk már átesni Bikicsunájt kiáltó tehetségkutató hősöket és a valós teljesítményt hírből sem ismerő valóság-show szereplőket, de ami a TV előtt szórakoztató és vicces, az nem biztos, hogy a munkahelyen is mulattat majd minket.

Eltávolodva a bulvárvilág élharcosaitól biztos mindenkinek van legalább egy kollégája, aki bár meg van győződve arról, hogy teljesítménye és képességei kiemelkedőek, ezt munkatársai és főnökei még nem fedezték fel.  Akkor most kinek van igaza?

Ez bizony nézőpont, vagy tudományosan szólva az énkép kérdése. Teljesen érthető törekvés az, hogy a saját magunkról alkotott vélekedéseink a valóságnál pozitívabb képet mutassanak, sőt sokak szerint a jövőnkről, önmagunkról és a lehetőségeinkről alkotott pozitív illúzióink egyenesen a mentális egészségünk jelzői. Sokat elmond erről az, hogy a legtöbben önmagukat az átlagosnál jobbnak értékelik, és hétköznapian szólva észből is mindenkinek annyit osztottak, amennyivel pont elégedett.

De akkor hová tűntek az átlag alatti emberek? Sehová, csak az énképüket körüllengő rózsaszín ködfelhőben a hátuk mögött érzékelik az átlagot jelző statisztikai vonalat vagy valamilyen pszichoterápiás foglalkozáson támasztják fel reálissá zúzott önértékelésüket. Az énképeltérés biztosan negatív érzésekhez vezet. Így ahhoz, hogy ezeket az illúziókat fenntartsuk, képesek vagyunk bármit megtenni, de ha valaki megszabadít bennünket jól begyakorolt elhárító mechanizmusainktól, szembesülünk azzal a 21. századi valósággal, amelyben kimondani, hogy átlagos vagy átlag alatti vagyok, felér a halálos ítéletünk aláírásával.

Azonban ha a különbség nem számottevő a bennünk és a környezetünkben élő kép között, akár pozitívan is értékelhetnénk a magas önbizalommal rendelkező kollégáinkat, akik nem aggódnak feleslegesen saját tökéletlenségük miatt, de előfordulhat, hogy éppen ezek a hárítások állnak a fejlődés és a fejlesztés útjában. Persze pszichoterápia, elhárítás és a saját önértékelésünk lufi méretűre növesztése között van egy másik megoldás is: figyelni a visszajelzéseket és tanulni belőlük. Tragikomikus kimenetele lehet ugyanis annak, ha saját magunkról alkotott képünk radikálisan eltér attól az értékeléstől, amelyet a környezetünk ad rólunk és minél előbb vesszük észre ezeket a különbségeket, annál sikeresebbek lehetünk a jövőben.

A tanulság tehát: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat!”. Ebben még a mi Dr. Hoganünk is egyetértett volna József Attilával, hiszen tesztjét a reputáció mérésére alapozta. Egyre több esetben beigazolódik, hogy legyen szó kiválasztásról vagy fejlesztésről, egy személyről a legobjektívabb képet akkor kapjuk, ha azt mérjük, mások hogyan vélekednek róla. Esettanulmányokért keresse: Assessment Systems Hungary, http://asystems.as/