Ülünk a vezetővel. Coacholom. Mesél. Csak mondja, mondja. Tele van feszültséggel. Dühös. Ingerült. Nehezen viseli, hogy állandóan beleszól a munkájába a tulajdonos.

Az a tulajdonos, aki cége vezetésére önmagánál alkalmasabb vezetőt keresett. Ő ugyanis már megbukott vezetőként. Mégis mindent jobban akar nála tudni.

A vezető mesél. Én hallgatom. S néha kérdezek. Figyelem, hogy miként csillapítja saját ingerültségét. Segítem ebben.

Azzal például, ahogy kibeszéltetem. Mert elege van. Abból, hogy az alkalmazottak is mindig mindent jobban akarnak nála tudni. Hogy ez eddig nem így volt. Hogy ezt nem így csinálták. Hogy így vagy úgy kellene csinálni. Unja, hogy beleugatnak a vezetői munkájába.

Egyszer csak kifakad. „Kussoljanak! Vagy csinálják utánam!”

Eszembe jut az olimpia. Ahogy a pihenésből hazatérve belenéztem a hírekbe, blogokba. S olyan írásokra, hozzászólásokra, véleményekre akadtam, amelyek az első versenyszámoktól kezdve pocskondiázzák, magyarázzák, hogy az olimpiára kijutott magyar versenyzőknek, csapatoknak miért nem ment jól. Csámcsogtak azon, hogy Cseh Lászlónak nem jöttek össze a futamok. Hogy a vízilabdázók nem az „elvárásoknak” megfelelően teljesítettek. Hogy a kézilabdázók kikaptak stb.

Sok a nagypofájú önjelölt „szakértő”. Akik mögött semmilyen eredmény nem áll. Mégis jobban tudják, mások hol rontották el. Magyarázzák, hogy mit és hogy kellene másnak csinálni. Csak azon nem gondolkoznak el, hogy ők mit csinálnak. Mit (nem) tettek le az asztalra. Hogy miért nem ők vannak az olimpián.

Példaként említem ezt a vezetőnek. Aki nagyszerű életutat futott be eddig. Aki mostani kinevezése óta is bizonyított. Mint már számos alkalommal. Aki mögött vannak eredmények. Aki rendkívül keményen megdolgozott az eddig elértekért, s bárhol megállná a helyét.

Elgondolkodik a példán. Hátradől. Arca egyre simábbá válik. Megnyugodni látszik. Majd felteszi magának a kérdést: „Mit izgatom magam?”

Egyszer csak mosolyogni kezd. Érdeklődésemre azt mondja, hogy megjelent előtte a kép, amint a tulajdonossal, majd a kritizáló dolgozókkal szemben állva hangosan kimondja: „Kussolj! Vagy csináld utánam! Mondd miért nem te csinálod? Mert neked nem menne? Mert nem értesz hozzá? Nem véletlenül nem te vagy a helyemben?” Tisztában vagyunk vele, hogy ez nem fog megvalósulni. De jól esik eljátszani a gondolattal.

Aztán arról beszélünk, mi lenne, ha például Cseh Laszló vagy Kemény Dénes szemben állva a kritikusaikkal ugyanezt mondaná. Mindkét esetben látjuk magunk előtt a döbbent, a felháborodott, majd szégyenlőssé váló arcokat…

Persze mindketten tudjuk, hogy emellett lennének sokan olyanok is, akik nem is értenék a fenti mondatokat. Mint ahogy e példát sem. Ahogy a coachingot sem. Mindkettőhöz kell ugyanis alap: gondolkodni tudni. Önmagadon, tetteiden is.

DARA Péter http://devise.hu/dara-peter http://hu.linkedin.com/in/darapeter