Nyavalyások, avagy mibe kerül a cégnek, ha dolgozói stresszesek?

Ma reggel, mint mindig, elindultam belvárosi lakásomból megsétáltatni a kutyáimat. Nagyjából 50 méter után az egyik a természet hívó szavának engedelmeskedve elvégezte kisebbik dolgát, amikor a 2-3 méterre lévő ötvösműhelyből e

Ma reggel, mint mindig, elindultam belvárosi lakásomból megsétáltatni a kutyáimat. Nagyjából 50 méter után az egyik a természet hívó szavának engedelmeskedve elvégezte kisebbik dolgát, amikor a 2-3 méterre lévő ötvösműhelyből egy furcsa kis figura ugrott elém, és megtudakolta, normális vagyok-e? Majd – hogy ne feledje szavát – elküldött melegebb éghajlatra, amiért „odapisiltettem” a kutyámmal az ő műhelyének „ajtaja elé”. Leküzdve ellenérzéseimet, mosolyogva szép napot kívántam neki és tovább sétáltam –  a jelenetet végigasszisztáló közterületes legnagyobb megdöbbenésére. A kereszteződés zaja hamarosan elnyomta a folyamatosan áradó szitkokat, így megpróbáltam újra belefeledkezni a kora tavaszi napsütésbe. Néhány sarokkal lejjebb az utca teljes szélességét két ember foglalta el, akik üres kartondobozokat cipeltek. Ahogy egymás mellé értünk, az egyik jó hangosan megjegyezte a másik szórakoztatására: „Né’ má’, patkányok!”

Ezek után elkezdtem azon gondolkozni, vajon mi a leghelyesebb és célravezetőbb lépés, hogyan is kell az ilyen eseteket lereagálni. Felvenni a kesztyűt, küzdeni „mindhalálig” vagy magabiztosan továbbsétálni, és nem felvenni mások állapotát. Valahol itt vettem észre, hogy elfelejtettem sütkérezni a nap sugaraiban, és élvezni a két folyton egymásba botló, játékos zsebkutya látványát. Igenis hatott rám mások stresszszintje, s utólag végiggondolva legalább másfél órán át élénken foglalkoztam vele, elhanyagolva mindazt, amivel ehelyett törődnöm kellett volna.

Ha kicsit más aspektusba helyezem a reggeli történetemet, és nem kutyákról, ötvösökről, közterületesekről, vagy dobozos fickókról beszélek, hanem közvetlen kollégákról, főnökökről, külsős ügyfelekről, ugyanezt a stresszszintet kaphatom.

Jómagam is nem egy céget láttam már, ahol az ajtón belépve a biztonsági ember a recepcióssal karöltve köszönés helyett az ügyfélbarát viselkedés minden praktikáját félredobva azzal fogadja a munkavállalót, hogy már megint nem törölte le rendesen a lábát a lábtörlőn, és hogyan történhet az meg a hónapban másodszor, hogy otthon maradt a belépőkártya. Természetesen mindezt egy olyan ügyfél előtt, akit nemsokára egy tárgyalóasztalnál ülve kell meggyőzni a cég képviselőjeként szakértelmünkről, professzionalizmusunkról. Az iroda felé közeledve pedig a munkatársak egy csoportja –  nem törődve azzal, hogy mit hallunk meg belőle – a közvetlen kollégáinkat pocskondiázza. Mire a cég bejáratától eljutunk a székünkig, már teli vagyunk stresszel, negatív élményekkel.

Miért is gondolkodom erről, és miért is osztom meg gondolataimat Önökkel?

Azért, mert azt gondolom, hogy az ötvöst sosem fogom tudni vagy akarni meggyőzni, hogy az általa generált szituáció és az abból következő stressz mindkettőnknek rossz, és azt sem fogom tudni megértetni a kollégája előtt felvágni próbáló dobozcipelőnek, hogy a mások kárára elkövetett sértések nem csak rajtam és rajta, de még a szórakoztatni kívánt hallgatóságon is stresszként fog lecsapódni.

De azt, hogy hogyan viselkedjenek a kollégák egymással házon belül, illetve a külsős partnerek és ügyfelek előtt, igenis tudom befolyásolni, akár mint vezető, akár mint alkalmazott. És nem csak hogy tudom befolyásolni, de befolyásolnom is kell. Méghozzá, a saját érdekemben.

Elvégre, ha minden nap úgy megyek dolgozni – teljesen mindegy, hogy milyen munkahelyen és milyen beosztásban , hogy már előre rosszullét kerülget attól, ami bent vár, és már a bejáratnál az egeket veri a vérnyomásom, nem fogok tudni a munkámra koncentrálni. A stresszhelyzeteket próbálom meg először majd megoldani. Iszom egy kávét, teát, elmondom a kollégáimnak, hogy mi történt, elszívok egy cigit, kiírom a sztorit vagy épp mást valamelyik közösségi portálra, cikket írok róla vagy blogbejegyzést, felhívom a legjobb haveromat vagy rokonomat, hogy elpanaszoljam, milyen rút a mai nap is. Csak ilyen „apróságok” miatt elveszhet akár másfél óra a munkaidőmből anélkül, hogy a munkáltatóm javára bármilyen produktumot letettem volna az asztalra.

Tételezzük fel, hogy minden héten csak két napon történik velünk egy-egy olyen égbekiáltó disznóság, stresszelő dolog, amire a minimális 1,5 óra feloldódást, kibeszélést, kiírást szánjuk. Ez egy hónapban körülbelül 9-szer 1,5 óra, azaz 13,5 óra. Tételezzünk fel egy olyan munkáltatót, amely  havi bruttó 350,000 forintos átlagbért fizet a munkavállalóinak. A teljes bérköltséget tekintve a munkáltatónak 22 munkanapos hónappal számítva 34,498 forintjába került egyetlen munkavállaló esetén a stressz okozta probléma. És ahogy a cégek jelentős részénél lenni szokott, nem csak egy emberrel történnek tökéletesen felesleges és pénzpazarló égbe kiállító disznóságok. Tételezzük fel, hogy ez egy kis-közepes méretűnek számító 60 fős cégnél történik, a fent említett átlagbérrel számolva (asszisztenstől a vezérigazgatóig) a cég az öngyógyításra és stresszlevezetésre kifizet havi 2,069,880 forintot bérben, illetve az egyéb járulékos költségeket (rezsi, telefonszámla, kávé, dolgozó lebetegedése miatti költségek a sok cigi vagy a magas vérnyomás miatt). Ezért az összegért nem csak egy jó biztonsági őrt és egy jó recepcióst kap, hanem egy csapatnyi szakértőt, akik megszüntetik ezen problémák jelentős részét. Hasonló összegek számos cégnél kicsúsznak a zsebből. Önök persze mondhatják, hogy nem így van, de akkor vajon miért olyan népszerűek a közösségi portálok, a videómegosztók és egyéb más - a stresszkezelést online módon csökkentő - szolgáltatók?

Egytől óvom Önt, ha épp vezető beosztásban van: mégpedig attól, hogy elvegye alkalmazottaitól ezeket a stresszlevezető megoldásokat, amíg nem ad helyette más megoldást. Ha ugyanis az előbbi 60 emberünk nem tudja levezetni a fent említett módokon vagy szakemberrel a stresszt, ég óvja önt és a bevételeit!

Hatházi Alexa