Tehetségesek és abszolút tehetségtelenek egy színpadon. Hogy kerültek oda? Mi a környezetük és mi az ő felelősségük ebben?

Nézem a válogatóműsort, s egyre bosszúsabb leszek. Aztán megérteni vélem magamat. Hisz ez az egész arról szól számomra, amiért küzdök, amit minél többeknek próbálok megtanítani, minél többeket rávezetni. A visszajelzésről. Valamint annak hiányáról.

A visszajelzésről, amit valaki lehet, hogy életében először a műsorban kap meg a zsűritől. Esetleg itt szembesül első ízben valódi visszajelzéssel. Hiszen jól láthatóan kedvességből, szeretetből bátorít a fellépésre családja, baráti köre nem egy személyt, akinek semmi keresnivalója sincs a színpadon. De ezt nem merték megmondani, nehogy megbántsák. A produkció után pedig jön a fájdalmas pofon, a kemény értékelés. Kellett ez? El kellett ide jutni?

Miért félnek oly sokan a valódi visszajelzéstől? Akár adni, akár kapni? Lehet, hogy elsőre fáj, kellemetlen, nehéz, de többet segíthet, mint árthat. Sok felesleges kört, későbbi fájdalmat lehetne megelőzni.

Valódi visszajelzéssel erősíteni, bátorítani is tudunk olyanokat, akikben ott van a tehetség (bármi iránt is), csak önmagában/önmagának nem hiszi el, vagy még fel sem ismerte. Avagy a visszajelzéssel motiválni lehet, hiszen nem mindenki önmotivált.

Óriási a környezet felelőssége.

Óriási a vezető felelőssége, hogy megtanul-e élni ezzel az eszközzel, megismeri-e az ebben rejlő lehetőséget, s alkalmazza-e a munkatársainál.

Óriási a HR-esek felelőssége, hogy például kipipálandó feladatként vezet(tet)nek-e be teljesítményértékelési rendszert. Olyat, melyben mindenki csak a formalitásra törekszik, le akarja tudni az egészet, így az “szart sem ér”, s csak kidobott pénz az ablakon. Avagy odafigyelnek, támogatják, kiképzik a vezetőket a használatára – ezzel most képzeljük azt, hogy ők tisztában vannak a visszajelzés mikéntjével.

Kifogás persze mindig lehet mindenre.

Ennek okán a legnagyobb a saját felelősségünk. Nem mindegy ugyanis, hogy kikkel vesszük körbe magunkat. Milyen munkatársakkal, barátokkkal, ismerősökkel. Kérünk-e tőlük visszajelzést a munkánk, szerepeink, életünk, tehetségünk, döntéseink stb. kapcsán, vagy csak várunk arra, hogy hátha ad majd valaki valódi visszacsatolást.

Érdek nélkülit. Olyat, amit a coach is ad. Olykor fájdalmasat, olykor megerősítőt. Attól függően, hogy mire van szükség.

Persze ott a lehetőség, hogy akár a környezetedre, akár a coachra hárítsd a felelősséget. Te döntesz:

• Inkább nem nézel tükörbe, nem kérsz visszajelzést, illetve elmenekülsz a látottaktól, önmagadtól?
• Szembenézel önmagaddal? Elfogadod-e, meglátod-e azt, amit a tükör mutat? Esetleg ennek hatására változtatsz?

A te életed. A te felelősséged, hogy gyávaságból elcseszed-e vagy jó irányba fordítod.