Macinaci-Foci-Országtréning?

Nem szeretem a focit. A magyar focit meg még annyira sem. Igen, vállalom, nem szeretem a focit, de nagyon szeretnék egyszer egy olyan csapat tagja lenni, egy olyan csapattal dolgozni, aki megmutatja, bebizonyítja, eléri. Nem szeretem

Nem szeretem a focit. A magyar focit meg még annyira sem.

Igen, vállalom, nem szeretem a focit, de nagyon szeretnék egyszer egy olyan csapat tagja lenni, egy olyan csapattal dolgozni, aki megmutatja, bebizonyítja, eléri.

Nem szeretem a tömeget sem, de igazi pozitív élmény együtt ünnepelni annyi emberrel a sikereket.

Nem szeretem a szürke mackónadrágot, de tetszik, hogy jelképpé nőtte ki magát.

Nem szeretem, hogy jelenleg szinte csak a „nem-szeretem fociban” lehet megtalálni egy csomó olyan dolgot, aminek mindig a hétköznapok részének kellene lenni.

Kedves Cégvezetők, mit gondolnak miért szedtem össze a fenti listát?

Azért mert azt gondolom, hogy ha egy kicsit a foci-jelenség mögé nézünk, akkor átvihetünk, megőrizhetünk valamit ebből a foci-csodából a szürke, céges hétköznapokra is.,

Minden munkahelyen vannak olyan csoportok, osztályok, akik úgy elvannak. Tudják, azokra a csoportokra gondolok, akik dolgozgatnak, de sohasem alkottak még nagyot, teljesítenek – ha véletlenül összejön nekik -, de senki sem gondol rájuk úgy, hogy „Na,  ők azok, akik majd kivezetik a céget a szürke hétköznapokból, akik ledózerolják a konkurenciát”.

Kipróbálták már, hogy mi történik, ha kicsit több támogatást adnak egy csapatnak? Ha nemcsak a részfeladatokat kapják meg, hanem valami érdekeset, valami izgalmasat kell alkotniuk? Tegyenek egy kísérletet, de ne csodálkozzanak, ha elsőre nem történik semmi! Gondoljanak csak nyugodtan a focicsapatra! Emlékezzenek, hogy milyen rögös út vezetett idáig! Hányszor kellett kapitányt cserélni? Hány új játékost kellett kipróbálni? Hány szakember dolgozik a háttérben a sikereikért? Valahogy ezekkel a kérdésekkel a fejünkben kell nekiállni egy munkahelyi csapat „gatyába rázásának is”!

Nézzük a következő nem-szeretem pontot: együtt ünnepel a fél ország (de megkockáztatom : szinte az egész ország). Öröm nézni, hogy az utcákon egy csomó ismeretlen ember békésen, vidáman bulizik. A máskor lesütött szemmel közlekedők is felemelik a fejüket, egymásra mosolyognak, nyitnak a többiek felé, sőt velük együtt éneklik a lelkesítő szurkolói nótákat.  Az egész olyan, mintha csapatépítő tréning zajlana az országban (országtréning ?). Azt tudjuk, hogy a tréningeknek csak akkor van hosszan tartó hatása, ha az ott kipróbált kompetenciákat nagy odafigyeléssel, következetességgel átültetjük a hétköznapok gyakorlatába is. A céges hétköznapokban működhet ez úgy például, hogy egy új projektcsoportba összerakunk olyan munkatársakat, akik eddig még nem dolgoztak együtt, hagyjuk, hogy ki-ki megtalálja, ő hogyan tud a többiekkel együtt- énekelni!

Röviden még a szürke mackónadrág jelenségről: örültem, amikor azt olvastam, hogy nagy cégek vezetői is lehetővé tették a munkatársaiknak, hogy ha szeretnének, akkor mehetnek szürke mackónadrágban dolgozni. Ezek a cégvezetők ügyesen kihasználták az alkalmat arra, hogy minden egyéb költség, furfang vagy utasítás nélkül növeljék a dolgozóik lojalitását. Gratulálok nekik és minden cégvezetőt arra bíztatok, hogy találja meg ezeket a lehetőségeket!

 

Ritkán adódik olyan országos szintű hangulat-váltás, mint aminek most vagyunk a szemtanúi. Mindenki felelős azért, hogy megtalálja önmagában és a környezetében azokat a pontokat, ahol ezt az élményt továbbviheti, önmaga javára fordíthatja. A cégvezetőkre pedig hatványozottan érvényes ez a felelősség.

/Egyébként meg Szép volt Fiúk, és Hajrá tovább!/