A kamaszkor vége, avagy az út a PCC felé

Szerző: Hegedűs Dóra, ACC Fityeg rajta a push-up, kihívó a sminkje és esetlenül billeg a körömcipőben. Még a 3 redbull-vodka sem segít a bizonytalanságán. Saját magán kívül mindenkinek egyértelmű: a 18-nak felöltözött kamasz

Szerző: Hegedűs Dóra, ACC

Fityeg rajta a push-up, kihívó a sminkje és esetlenül billeg a körömcipőben. Még a 3 redbull-vodka sem segít a bizonytalanságán. Saját magán kívül mindenkinek egyértelmű: a 18-nak felöltözött kamasz közelebb van a 15-höz. Lelkileg biztosan.

Mire Tamás noszogatására végre leültem megírni a posztomat, hogy miért is jó akkreditált coachnak lenni, közelebb voltam a PCC-hez, mint az eredeti témámhoz, az ACC szinthez. Rugalmasan kezelve a helyzetet (végülis coach-ok vagyunk, táncolunk a pillanattal), erről az átmeneti állapotról írok inkább.

Az ICF tagjainak közel fele akkerditált coach, közülük 58% ACC, 34% PCC és 8% MCC szinten tett sikeres vizsgát. Két éve tavasszal madarat lehetett velem fogatni, amikor az országban másodikként megkaptam az ACC minősítést. Nem sokkal utána rájöttem, hogy ez nem a cél volt, hanem az első kapu, állomás egy hosszú úton. Az akkreditáció út és nem egy egyszeri esemény - a hős útja. Út a tanulásban, továbbtanulásban, önmagunk megismerésében, a tudatosodásban. Az ügyfelekkel szerzett szakmai rutinban és folyamatos megújulásban. A vizsga csak egy mérföldkő, egy motiváló mérőpont, ahol megmutathatom a vizsgáztatóknak és a világnak, hova is fejlődtem az elmúlt években.

Sokszor hallani a ledolgozott ügyfél-óraszámban való méricskézést. Valóban, ez az egyik szükséges, de távolról sem a legfontosabb feltétele a vizsgára jelentkezésnek. Az ACC szinthez szükséges 100 órát 1-2 év alatt “össze” lehet coacholni. A PCC már nagyobb falat, 750 órához már több évi folyamatos szakmai munka szükséges. És nem éri meg kreatívan könyvelni a tanácsadói, szervezetfejlesztői vagy épp tréneri órákat, mert még kínosabb, ha a papíron nagy tapasztalattal rendelkező coach vizsgája kompetencia- és önismeretbeli hiányok miatt lesz sikertelen.

Hiába felelünk meg minden általunk fontosnak látott külsőségnek, a nálunk tapasztaltabb, az útjukon előrébb tartó kollégák pontosan érzékelik, hogy nagy a cipő. Jobban állna egy Converse. Mert a lelkünk, a kompetenciáink még azt kívánják meg.

Júliusban két csoportunk is vizsgázott a Coach Akadémián: ügyesek, felkészültek, felelősségteljesek - nyugodt szívvel engedjük őket az útjukon, hogy immár kollégaként lássuk őket újra a piacon. Egyikőjük így búcsúzott: nálunk hallotta először a kongruens szót, és ez lett a mottója. Kongruencia, azaz hitelesség. Amikor saját belső állapotunk egybevág a viselkedésünkkel. Amikor egy kamasz épp a maga esetlenségében gyönyörű, amikor bátran feszegeti a határait, keresi önmagát. Mert azt jól tudja, hogy már nem gyerek. Ebbe az útkeresésbe sok minden belefér, de a felnőtté válás a külső és belső folyamatok összeérésével válik majd lehetővé.

Miközben szorgosan gyűjtögetem a coaching óraszámomat (a tűsarkú már ott figyel a szekrényben), szorgosan kihasználok minden lehetőséget az önfejlesztésre (mesterképzések, szupervízió, nemzetközi konferenciák, olvasás, webinárok, stb.), igyekszem az ICF kompetenciarendszer mélyebb értelmezésével dolgozni - tudatosan készülök az első felnőtt bulimra. Amikor épp annyira illik majd hozzám a tűsarkú, mint amennyire magabiztosan sétálok benne és pontosan tudom, hogy nem ettől váltam felnőtté, hanem a bulira való felkészülés évei alatt, szinte észrevétlenül.