Spirit coaching?
Szerző: Zsótér Gina
Nagyböjtben vagyunk, a kereszténység legnagyobb ünnepének, a Húsvétra való felkészülés időszakában. A hit, az imádság általában a gyerekkorból eredő hozzáállás. Mostani trend, hogy felnőttként sokan
Szerző: Zsótér Gina
Nagyböjtben vagyunk, a kereszténység legnagyobb ünnepének, a Húsvétra való felkészülés időszakában. A hit, az imádság általában a gyerekkorból eredő hozzáállás. Mostani trend, hogy felnőttként sokan döntés alapján vállalják fel a spiritualitást valamely formáját. Egy nagymama, vagy anya, akire hallgattunk tanított meg bennünket imádkozni, még akkor is ha nem volt kedvünk hozzá. Főleg amikor a Karácsony vagy Húsvét misztériuma közeledett, az ima ereje is megnőtt a gyermeki szívekben.
Mi történik ma? Mi elfoglalt felnőttek, hogyan vagyunk ezzel a misztérium érzésével? Az, hogy elvétve keresztet vetünk, akár úgy , hogy senki ne vegye észre… akár úgy, hogy mi sem vesszük észre, hogy ezzel a gesztussal az imát próbáljuk helyettesíteni? Ez helyettesítése annak, hogy személyes kapcsolatot tartanánk fenn az Abszolútummal. Mennyire ’jó üzlet’ ez számunkra?
A legmélyebb értelmében az ima feltételez egy intim nyitást és összeszedettséget. Ki és mikor érzi a szükségességét annak, hogy imádkozzon? Mire jó az, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy jó-e ha van egy Isten az életünkben? A gyökereink a gyermekkorban vannak ebben a témában is. Leggyakrabban a nagymamáink vezették be életünkbe azt a plusz energiaforrást, amit a hit tud nyújtani számunkra. Azért is fogékonyak a gyerekek erre az „imaginatív párbeszédre”, mert amúgy is a mese világában vannak és így ez csupán egy plusz értékként jelentkezik sokuknál. Ezáltal el is van fogadva Isten, mint a szülői autoritás egyik formája – mindent tud, mindent lát, legerősebb – mondhatni, hogy az ima egy része a szülőknek (is) szól!
Felnőttként általában nehéz helyzetekben imádkozzunk – mert ahhoz, hogy tudjunk hozzászólni Istenhez szükségünk van egy bizonyos regresszióra. Mindez függ attól is, hogy mi a viszonyunk az autoritáshoz általában. Friss élményem, az egyik lifecoaching ügyfelem elmondta, hogy azért imádkozik, hogy tudjon megbocsátani. A megbocsátás nem történik könnyen. Fel kell készülni rá, mint egy vizsgára az egyetemen. A megbocsátás belülről jön, az ima meg előkészíti a terepet ennek a megbocsátásnak. A háttérben egy terhelt anya-lánya kapcsolt áll, ahol az ügyfél húsz évig próbálta bebizonyítani, hogy nem olyan mint, amilyen az édesanya hiszi. Mikor már nem bírta tovább elment egy lelkészhez és az megtanította imádkozni, azért hogy tisztítsa meg magát spirituálisan ahhoz, hogy tudjon megbocsátani. Aztán következett a lifecoaching, mint folytatása az ’imaterápiának’. A coach sem mond mást, csak másképpen.
Az ima eredményez egy spirituális állapot változást. Azért imádkozott, hogy hátra tudja hagyni a lelki megakadást. Az ima ebben az esetben egy eszköz arra, hogy válaszoljunk egy szükségletünkre. Létrehozzunk egy speciális kapcsolatot egy speciális Valakivel. A szükségletünk valami másra. Leggyakrabban amikor bátorságra, türelemre vagy megbocsátásra vagy sok minden másra van szükségünk. Ezáltal az ima egy belső nyugtalanságnak a megnyilvánulása.
A halál nyugtalansága, a természet erejével szembeni nyugtalanság sokszor adták az alapjait a vallásoknak vagy a nagy filozófiai irányzatoknak. Így a keresztvetés vagy az ima egyfajta védelmet biztosít számunkra. A fel/megismerés átveszi az ima helyét. Már csak azért is, mert a felismerés megszünteti maga azt a félelmet is ami az imát sok esetben elindítja. A bizonyosság átveszi az ima helyét tulajdonképpen. És itt szeretném idézni Carl Gustav Jung gondolatát: Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében - tudom, hogy Ő létezik.
Ha megfordítva nézzük, a belső kín érzése eltűnik, ha megtaláljuk a magyarázatát annak, ami történik velünk. Keressük az imában azokat a dolgokat amelyeket nem találjuk már önmagunkban. Milyen sokszor elhangzott már: ’Add Istenem, csak most az egyszer segíts ebben, vagy abban hogy tudjak továbblépni…..’ Sokszor azok a határok amikről azt hittük, hogy áthághatatlan határok számunkra, mégiscsak átugorhatóak lettek. Azok a próbálkozások amelyekről azt hittük, hogy eleve reménytelenek kiderítették számunkra azokat a kvalitásainkat, amelyek addig rejtve voltak önmagunk előtt is.
Mikor reménytelen helyzetben érezzük magunkat, mikor úgy érezzünk, hogy a saját erőnk nem elegendő ahhoz, hogy kimásszunk a mélyből, szükségünk van tudni, hogy létezik egy olyan valami ami képes azt amit mi nem: elérni valamit ami elérhetetlennek tűnik, megbocsátani olyat ami megbocsáthatatlannak tűnik. Valójában a hit azt jelenti, hogy hiszel önmagadban, hiszel abban, hogy több tudsz lenni mint nélküle. Valójában azért van szükség Istenre, hogy visszanyerjük a saját magunkban vetett bizalmat?
Freud – bár Ő maga nem volt spirituális beállítottságú – kimondta, hogy ha van egy Isten, biztosítasz magadnak morális támaszt nehéz időkben. Másrészt meg egy olyan eszenciát adsz saját magadnak, amely korrekt módon megítél, ha hibáztál.