Szakmai barátunk, a szupervízor – Beszélgetés Bán Zsuzsannával

Szerző: Pásztor László “Úgy fogadlak el, ahogy vagy, ám nem nyugszom bele, hogy ne vidd eredményesebben az életedet” Coach-ként mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor ügyfelünkkel együtt magunk is beragadunk egy kelle

Szerző: Pásztor László

“Úgy fogadlak el, ahogy vagy, ám nem nyugszom bele, hogy ne vidd eredményesebben az életedet”

Coach-ként mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor ügyfelünkkel együtt magunk is beragadunk egy kellemetlen szituációba. Máskor nem értjük, miért érezzük rosszul magunkat egy  partnerünk társaságában, vagy miért vagyunk képtelenek túllendülni egy szokatlan helyzeten. Ilyenkor jól jöhet egy tapasztalt szakmai barát, a szupervízor, aki már néhány jól irányzott kérdéssel, visszajelzéssel is kimozdít minket a holtpontról.

Még a coachok körében is (ahogy egyik ismert coach kolléganőm emlitette nemrég) tartózkodást, idegenkedést vált ki az, hogy  szupervízió. Valóban  fontos értelmezni a fogalmat, ám  ha például hivatásgondozásként használjuk, máris barátságosabban, de főleg hitelesebben hangzik – magyarázza Bán Zsuzsanna, a szupervízió egyik legtapasztaltabb hazai szakembere. – A szupervízor a szakmai barát. Olyan szakember, akihez akkor fordulhat egy coach, amikor elbizonytalanodik, kérdései vannak, új, korábban nem ismert témával találkozik, problémával szembesül, illetve bizonyos típusú emberekkel még mindig nehezen tud dolgozni – teszi hozzá.

- A szupervíziós üléseken  sajátélményű tapasztalati tanulás történik és a szakmai személyiség mentális karbantartása. Mindig az erősségekre építve, sok más nézőpontról is rátekintünk az adott problémára, folyamatra. Miközben tükröt tartunk, visszacsatolásokat adunk  az a hozzáállásunk, hogy “Úgy fogadlak el, ahogy vagy, ám nem nyugszom bele, hogy ugyanúgy menj el, ahogy jöttél, hogy ne vidd holnaptól eredményesebben az életedet!”.

Mi, a Magyar Szupervízorok és Szupervízor Coachok Társaságában illetve  a Károli Gáspár Egyetem prosztgraduális szupervízor képzésében a szupervízió európai irányzatát, modelljét képviseljük. Ennek lényege (eltérően a korábban kialakult  ú.n. amerikai modelltől), hogy a szupervízor külső, független, pártatlan tanácsadó, aki nem ellenőriz és  nem felel az adott szervezet, a szupervizált teljesítményéért. Munkája ugyanakkor lényeges pontokban különbözik a terapeutáétól is. A szupervízióban az egészség mértéke van a középpontban, a hangsúly pedig a megelőzésen. Diagnózis helyett hipotézisekkel dolgozunk, tematikusan beszéljük át a szupervizálttal  “a foglalkozásbeli örömöket  és bánatokat”. Az viszont fontos, hogy tematikusan, hiszen nem csak“dumcsizunk”, hanem felelősen, egy szerződött folyamatban, rendszerszemlélettel dolgozunk. A szupervízor nem a “megmondó-ember”, hanem a kísérő, segítő, kérdező-ember. Kérdéseivel azonban nem a saját kíváncsiságát elégiti ki, hanem igyekszik kapcsolatba hozni  a partnerét a saját pillanatnyi  problémájával, érzelmi-lelkiállapotával. S ezt teszi komoly etikai tartással. Nem „pletykálhatunk”, nem vihetünk ki az ülésekről neveket, tényeket, információkat.

Legtöbbször ugyanis,  a szupervizált partnerünk nem azonos a megbízóval. Ilyenkor a megbízó számára csakis annyi feedback-információ adható át, amennyit előtte pontról pontra egyeztettünk a partnerrel.

Hogy milyen a jó szupervízor? Bán Zsuzsanna szerint erre a mások fejlődését, érdekeit szolgáló hivatásra, munkára bizonyos mértékig születni kell. – Ha hivatalosabban fogalmazom: sokoldalúan képzett (elsősorban szupervízor egyetemi diplomával rendelkezik), pozitív attitűddel él, elfogadó, etikus, ám erős, határozott, edzett személyiség. Van önismerete és önbizalma is, hiszen a legfontosabb munkaeszközünk a szakmai személyiségünk. Állandóan tanul (a partnereitől is) és kollegális (peer) szupervízióval tartja karban a saját fejlődését- folytatja.

A kérdezőben ezek után az is felmerül: vajon hogyan lát minket a munkában, egy sokat tapasztalt szupervízor-coach.

- Elsősorban „a szeretet felelősségével”: vagyis akkor muszáj őszintén, (persze önkritikusan is ) és a változásra nagyon elkötelezetten. Megfontoltan használom azt, hogy “mi magyarok”, mert a címkézés, dobozolás  csak védekezést, tiltakozást  vált ki, így akadályozza a változtatásra való elszántságot, motiváltságot.

Őszintén azonban még mindig az önbizalomhiány, az önétékelés-dilemmák állnak a problémák, a konfliktusok, a stressz hátterében.

Ebből is jön, hogy a viták többsége még mindig inkább arról szól, hogy kinek is van éppen igaza, nem pedig arról, hogy mi lesz a kölcsönösen hatékony megoldás. Amiből aztán mindenki kivehetné a sikerélmény részét  és a hasznot is. Nem merünk  proaktívan kérdezni, jelzést adni, kérni, nehezen hozunk döntéseket, halogatunk, így az idővel való gazdálkodásunk is nehéz helyzetekbe sodor bennünket. Még nincs elég rutinunk az “időzítés”gyakorlatában, vagyis, hogy tudatosan, jókor, jó időben, s jól tegyünk javaslatot, szóljunk krtikusan, stb. Miközben jól képzettek, felkészültek, kreatív ötletekkel teli emberek vagyunk. Ha hiszünk valamiben, ha érdekeltek vagyunk tudunk küzdeni, makacsul kitartani. Ha hiteles, őszinte  elismerést kapunk (ez lehetne az “önbizalom vitamin”, ebből kellene minden téren több) tudunk szárnyalni is – vélekedik Zsuzsanna.

“Higgyünk magunkban, azaz bátran dolgozzunk önmagunkon és megőrizve érzelmi beállítottságunkat is, a megoldásokra, a tettekre, az eredményekre helyezzünk  nagyobb hangsúlyt. S mindezekre, ha elkezdtük, adjunk magunknak megfelelő időt!”

Egy kapcsolódó eseményről, dr. Louis van Kessel előadásáról  itt lehet tájékozódni.