A munkahely nem jótékonysági intézmény? De.

Hányszor hallottuk cégtulajdonosoktól, főnökemberektől, hogy „nem jótékonysági intézmény ez”? Így jelezték, hogy meggyőzhetetlenek, nekik nem szempont, hogy a munkavállalói jól érezzék magukat. A munkahely az munkahely, a főn

Hányszor hallottuk cégtulajdonosoktól, főnökemberektől, hogy „nem jótékonysági intézmény ez”? Így jelezték, hogy meggyőzhetetlenek, nekik nem szempont, hogy a munkavállalói jól érezzék magukat. A munkahely az munkahely, a főnök meg főnök, punktum, ők is így kezdték, elviselték a szenvedést, és na ugye, vitték valamire… A cégük túlhangsúlyozottan profitorientált, azért alapították, viszik a vállukon azóta is, hogy legyen profit. Ez a szemlélet alapvetően elhibázott, profit úgy lesz igazán, ha a munkavállaló jól érzi magát, és fontos neki is, hogy legyen profit, nem csak a havi fizetése miatt jár be, és tesz bele csak annyi energiát, amennyit minimálisan elvárnak, mert többet nem érdemel sem a cég, sem a főnök, különben sem lesz jobb az alkalmazottnak, ha teljes odaadással dolgozik. (Emlékszünk még a 15 kitűzőre? https://www.youtube.com/watch?v=6l3EfrFC2DA )

Már a munkaerőhiány előtt is igaz volt, hogy a cégek közül azok kaptak meg jobb szakembereket, akik a munkavállalók jóllétével is törődtek, ez így mindig versenyelőnyt jelentett. Jó céghez lojálisabbak is voltak a kollégák, az elvándorlás is kisebb volt, ezáltal a cég ügyfelei is elégedettek voltak. A „nemszociális” cégeknek maradtak a megfélemlített, megélhetésükért rettegő kollégák, akik annyit túlóráztak, hogy amellett nem volt idő állásinterjúra járni sem. Az ő kihasználásukkal talpon tudtak maradni ezek a cégek, de fejlődni, növekedni nem tudtak igazán. Nem véletlen, hogy ezek a cégek még mindig „családias” (brrr), 25-30 fős, „mi már 30 éve…” cégek. Az ügyfelek kockázatot látnak a frusztrált partnerben, inkább valami barátságosabb, készségesebb üzleti partnert keresnek, ahol nem azért szolgálják ki megfelelően, mert a kamera figyel, hanem mert a dolgozónak is fontos, hogy visszatérjen a vevője.

A munkahely legyen „szociális intézmény”.

Az emberi erőforrás az egyetlen, ami valójában profitot termelhet a cégnek, tehát egy profitorientált cég a legfontosabb erőforrásával kiemelten törődik. Mégis, mi az, hogy „szociális intézmény”? Amikor ezzel vagdalkozott a főnökember, az mindig egy felé intézett kérésre volt válasz. A dolgozó, úgy is mint, humán erőforrás, el akart menni munkaidő vége előtt, mert szülői értekezlet volt az iskolában, orvoshoz akart menni munkaidőben, fizetési előleget kért, mert hirtelen jött egy kiadás… Súlyosabb esetben csak a neki járó, ki nem fizetett bérét kérte volna, vagy más munkavállalói jogával akart volna élni (pl. táppénz). Saját szememmel láttam, amikor egy titkárságvezető előhozakodott egy ötlettel: legyen a titkárságon pár vény nélkül kapható gyógyszer, hogy ha a kollégáknak fáj a feje, gyomra, legyen kéznél valamilyen szer. Összköltsége 6000 Ft körül lett volna, néha fel is kellett volna tölteni a készletet, évente akár 8000 Ft-ra is rúgott volna a teljes költség. De hát a cég nem jótékonysági intézmény, ekkora beruházást nem ér meg, hogy 50 ember komfortja ezzel is biztosítva legyen… Az ilyen vezetők vásárolnak most kétségbeesetten babzsákfoteleket meg csocsóasztalt az irodába – nem nyolcezerért.

Pedig már minimális odafigyeléssel lehet olyan környezetet teremteni, amiben jól érzi magát a dolgozó, és a cég értékei mégis képviseltetik magukat.

Legyen olyan a légkör, hogy akarjon szólni a kolléga, bármi baja van. Ha csak az idegesíti, hogy a légkondi folyton a fejére fúj, nyikorog az ajtó, a vele szembe ülő chipses zacskóval csörög egész nap, ezt mind legyen lehetősége orvosol(tat)ni. A legtöbb ember tényleg olyan problémák miatt mond fel, amit nagyon könnyű lenne megoldani. De nem lát esélyt a megoldásra, egyszerűbb állást keresni – amiről persze tudjuk, dehogy egyszerű. Áthelyezni az asztalt, olajozni zsanért, üvegtálat a kolléga chipsének, készen vagyunk! És persze jóval olcsóbb is ez, mint új embert keresni, betanítani, adaptálni a cégbe kb. fél év alatt.

Továbbmegyek, a cégeknek már társadalmi felelőssége is van.

Azaz CSR (Corporate Social Responsibility). Hogyan tehetsz pl. a falvakban élők jóllétéért cégtulajdonosként? Mondjuk távmunkában alkalmazol ott élő embereket, akik nem járnak be sűrűn dolgozni (akár csak heti egyszer, vagy még ritkábban), de elvégzik azt az irodai munkát, amihez egyébként manapság nem is kell iroda, meg a papírmunkát, amihez nem is kell papír. Internet kell, mobiltelefon kell, laptop kell. Ez persze akkor is kell, ha az irodában dolgozik, de akkor irodai hely is kell neki, amit elég drága bérelni. Alkalmazz kisgyerekes nőket is, utasítsd el a diszkrimináció minden formáját. A munka értékelésekor ne a ráfordított időt nézd, hanem azt, hogy határidőre megfelelő minőségben készült-e el. Komoly szemléletváltás ez, de az a cég, amelyik ezt megteszi, versenyelőnyre tesz szert. Szemben azzal, aki még mindig keresi a közel lakó, max. 35 éves férfi alkalmazottját, aki már mindent tud, nem kell betanítani sem, és minden reggel 9-re talpig nyakkendőben bemegy dolgozni, az ő távmunkásai már rég profitot termelnek, a home office-ból dolgozó kisgyerekes anyuka pedig tökéletesen kiszolgálja őket adminisztrációval.

Tudom, most azt gondolod, naiv, világtól elrugaszkodott dolgokat írogatok, miközben a mai magyar valóságban is vannak cégek, ahol ez már működik – igaz, náluk nem volt szemléletváltás, mindig is az volt a céljuk, hogy jó cég legyenek.

Látom közben, hogy baj van, mert te csak naivnak hiszel, de emellett ott (is) tartunk, hogy az átlag magyar dolgozó még kiakad azon, ha egy Facebook fórumon azt kérdezik, ez vagy az a cég jó munkahely-e? Nem mindegy? Kell a pénz, fizetnek, dolgozni kell, elviselni; jobb, mint a közmunka! Amíg a dolgozók nem tudják, hogy lehetnek elvárásaik, addig nem is lesznek. Tehát, még munkavállalói oldalon is van mit tenni. És, hogy lásd, nem vagyok naiv, holnap egy riport jelenik meg itt egy olyan magyar cégvezetővel, aki mindezt érti és tesz is a munkavállalói jóllétéért.