Etesd a dolgozót!

Enni kell. Sokan szeretünk enni, kiélvezzük az ízeket, a rövid (szigorúan max 30 perc) munkahelyi ebédszüneteket, melyek után rendszerint beüt a kajakóma, és csak 1-(2-3) kávé fogyasztásával tudjuk fenntartani keringési rendszerünk és vérnyomásunk anélkül, hogy elnehezedett pillákkal buknánk édesdeden a billentyűzetre.

Benevezünk a gyümölcsnapra (legalább egyszer egy héten biztosítva a vitaminforrás), és lelkesen becsatlakozunk a tortázásba, ha a cégnek, vagy a főninek szülinapja van. Ha a csoportvezetőnk pizzapartit rendez este, ebédre már nem kérünk desszertet. A céges tortázásoknak is van egy diszrét bája, amit az Office Space egyik jelenetében olyan szépen jelenítettek meg:

Persze hogy nálatok ez nem így megy!   De mondd, hogy nálatok nincs egy Milton Waddams a cégnél! Na, ugye.

A kérdés az, hogy vajon hogyan alakult ki az a szép szokás, hogy a cég a HR jóindulatú támogatásával rendszeresen szükségesnek érzi, hogy megetesse a kollektívát?

"Tábortűz fíling"

Van ebben a hagyományban valami nagyon ősi: ahogy a férfiak és nők a tűz mellé telepednek, húst sütnek, esznek-isznak és ünneplik az életet, a vadászsikereket. A tűz melege összehozza a közösséget, a felszabaduló oxitocin erősíti az összetartozás érzését, az “együtt sikeresen levertük a mammutot” (=”megcsináltunk Q1-et takkra”) sikerélménye elégedettséggel tölti el a törzs tagjait, akik érzik a csoport bizalmát és legközelebb is készek tenni a közösségért, legyen szó vadászatról vagy egy beteg kolléga helyettesítésről.  

Aztán a XX. században a törzsi tábortüzeket kiváltották a csapatépítők, a céges vacsorák, a pizzapartik és a tortázások. Az összetartozás érzése nagyon emberi szükséglet, ezek az események lennének hivatva a céges kapcsolatokat erősíteni. A munkahelyen és azon túl is. Az cél ugyanaz, az élmény korántsem. 

A mai irodákban már silókban dolgozunk, legfeljebb a saját csapatunkat ismerjük közelebbről, illetve érdekel, mi van velük. Ezért is ilyen gyakori coaching kihívás a szervezeti egységek közötti együttműködés fejlesztése. A cég más osztályain dolgozók olyanok, mintha egy másik cégnél vagy akár a Holdon dolgozának. A vállalatok működésének alapja viszont a munkamegosztás és a hatékony együttműködés. Egy-két tucatnyi ember még ismeri egymást, tud kapcsolódni személyesen, de a több ezer fős szervezetekben elidegenednek az egyének, a csoportok, az osztályok és így tovább. MInd az alkalmazottak, mint a vezetők szociális kapacitása véges. Hogyan kovácsoljunk hatékony, együttműködő csapattá egy többszáz vagy több ezer fős embertömeget?  

Hát etessük őket!

Talán sokan gondolhatjátok, ezeket a külföldi cégek hozták be a rendszerváltás után, hiszen ezek a szokások nem túl régóta vannak velünk. Hát nem. Csak két szót írok ide: 

Gusztushúsz, birkaperkelt.

(Ha X-es vagy, tudod miről van szó, ha fiatalabb, megguglizod)

A dolgozók megetetésének hagyománya rendszertől függetlenül mélyen gyökerezik a vezetőség kollektív tudatalattijában, és körülbelül a mesterségek kialakítása és céhekbe tömörülése óta élő hagyomány. 

“Az ilyen közös programok és étkezések segítenek abban, hogy a munkavállalók szorosabb kapcsolatot építsenek egymással és a vezetőséggel. Az ilyen alkalmakkor a munkatársak informális körülmények között találkozhatnak és megismerhetik egymást a munkahelyen kívül is, ami hozzájárul a jobb munkahelyi légkörhöz és csapatmunkához.

Ezek az események lehetőséget adnak a dolgozóknak arra is, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat és ötleteiket, ami elősegíti a jobb kommunikációt és együttműködést a kollégák között.”

Bullshit!

Túl vagyok számos csapatépítőn és kick-offon (így hívták a negyedév záró/indító csapat összerántó meetinget egy multinál, ahol dolgoztam). Arra valóban használhatók ezek az alkalmak, hogy a munkán kívüli dolgokról beszélgessünk, kapcsolatokat építsünk, van aki a főnöknél próbál bevágódni és van, aki alkoholba fojtja bánatát. Az egyszeri alkalmazott ugyanazokkal a kollégákkal fog lógni, akikkel a munkaidőt tölti, és valószínűleg egymás közt ventillálnak a megoldhatatlan projektekről, a nevetséges kisfőnökről, az átláthatatlan folyamatokról.

Másnap vissza az officeba és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ezek az események inkább egyfajta szelepként csökkentik a nyomást, enyhítik a feszültséget, de az alapproblémákra nem adnak megoldást. 

Csakhogy jött a pandémia. Elmaradtak a céges események, a karantén miatt jött a szociális elszigetelődés, az online onboarding megy egy csomó más új jelenség. Kiderült, hogy a törzs tagjai eltérően gondolkodnak sok mindenről, egyebek közt a közös céges fiesztákról is. Persze van, akinek hiányzik a közösség, a munkahelyi pletykák, hisz szociális lények lennénk, de sokan még örültek is, hogy elmarad a kötelező jópofizási a kollégákkal és a főnökkel (elég az munkaidőben). És a cégek nem omlottak össze. Egyesek odáig mentek, hogy teljes home office-t hirdettek, bezárták az irodát, költséget csökkentettek és kipróbálták, milyen lenne heti 4 napot dolgozni. Sőt, van aki nem átallott hatékonyabbá válni!

Mi történt?

Ahogy az munkahelyünk bezárt és az irodákat az otthonunkból kezdtük működtetni, átalakult a napirendünk, átalakultak a szokásaink is. Sokan rájöttek, mennyi időt vesz el a munkahelyi ingázás. A szociális események helyett a “hány napot lehetek home-officeban” típusú kérdések kerültek előtérbe. Változtak a prioritások. 

Gyorsan kiderült az is, hogy a “tábortűz fíling" nem jön át a Teams-en. 

Azok közül, akik home officeban töltötték az elmúlt éveket, sokan élesebb határokat húztak a munka és a privát szférájuk közé. Felállítottuk a szabályokat, mikortól meddig vagyunk elérhetőek, mikor “zsilipelünk” be és ki. Nem evidencia, hogy péntek délután 6-ra vagy hétfő reggel 7-re elfogadjuk a meeting requestet.  Aki ezt nem tette, kiégett, vagy jó úton van a kiégés felé.

Mostanra a vírus odébbállt, de a dolgok nem tértek vissza a régi kerékvágásba. 

Cége válogatja, de sok vállalat imádkozik a dolgozóihoz, hogy végre menjen be az irodába (még mindig bérlik, baromi drágán). Pedig ma már vármegye bérleted is lehet, jóval alacsonyabb költséggel zötykölődhetsz be az agglomerációból. 

Az elmúlt években a dolgozók jólléte minden eddiginél fontosabb vezetői témává vált. 

Valóban, kulcsfontosságú mind az egyén, mind a csapat jólléte és együttműködési szintje, a közösség. 

De hogy vIsszatérnek-e a közelmúlt “élő” csapatépítői? Lesz mód ismét kapcsolódni közelebbi és távolabbi kollégákhoz?

Röviden: fogalmam sincs.

A szerző üzletfejlesztő business  és karrier coach, a www.kokaibusinesscoach.com oldalon további cikkei olvashatóak angolul.