A történetek hatalma

Radnóti Színház: A párnaember

“Azért mesélünk történeteket, hogy éljünk” – írja Joan Didion.

És kinek hinnénk el ennél jobban, mint neki. Egyetlen lánya épp a kórházban feküdt egy súlyos fertőzéssel, amikor az írónő férje teljesen váratlanul egy hideg téli estén Joan szeme láttára meghalt. A “Mágikus gondolatok éve” kötet, amelyet Joan ekkor kezdett írni, nem csak önéletrajz, hanem a gyászmunka és a túlélés része is.

Martin McDonagh színműve, A párnaember is a történetek hatalmáról szól, csak épp egészen ad absurdum. Azt üzeni, hogy

valójában csak a történetek léteznek, és mi csak azért létezünk, hogy elmesélhessük vagy éljük azokat.

Ontológiai értelemben tehát két lehetőségünk van: elbeszélőnek vagy szereplőnek lenni. A mesék valósággá válnak és a valóságról kiderül, hogy csak a fejünkben lévő fikció. Egy napon kiderülhet, hogy  a valóságban mi sem létezünk, egy történet teremtményei vagyunk, mondjuk például az író bátyánk történeteinek egy szereplője.

A párnaember már nagyot futott a korábbi bemutatókkal is, de akinek ez lesz az első találkozása a drámával, készüljön közel három órányi székhez szögező moccanatlan feszültségre. Ebben az a két perc csend is benne van, ami talán a drámairodalom legnehezebb és valószínűleg leghosszabb, szinte elviselhetetlenül hosszú színpadi csendje.

Ebben a csendben fülsiketítően hangosnak halljuk a fejünkben morzejelekként lüktető szívdobbanásainkat.

De A párnaember ennél tovább is megy. 

Megmutatja, hogy történetekben éljük emberi kapcsolatainkat is. Két, egymástól távolabb aligha lehető ember (egy szadista rendőrtiszt és a kiszolgáltatott vádlott) nagyon is közel kerülhet egymáshoz a történeteikben. Az egyik, aki a traumáit próbálja az abszurd és kegyetlen, de végső soron az elfogadhatatlan elfogadásában segítő történetekben kiírni magából, és a másik, aki még hordozza valóságos, megtörtént és hasonlóképp kibírhatatlan fájdalmát. Az egyik, az író, aki ezért egy mesebeli világot teremt, amelyben a szenvedésre ítéltek még a szenvedésük előtt megszabadulhatnak az értelmetlen életüktől, és a másik, a rendőr, aki a valóságban dönt életről és halálról. Az író, aki történetekkel tartja meg életre ítélt, sérültre bántalmazott testvérét, és a rendőr, aki tündérmesét ír egy csodás életmentésről, mert akit elveszített, azért a valóságban semmit sem tehetett.

Szívesen elárulnék többet is, de nem teszem, mert szeretném meghagyni a többi felismerést azoknak, akik ezután nézik meg a darabot.

Amit erősen ajánlok.

Legyenek bátrak, ne féljenek az érzelmeiktől.

---

Mihalik Judit