Az igazi VUCA
Itt és most.
Elsírta magát a pénztárosnő.
Pedig csak annyit mondtam neki, mosolyogva és a szemébe nézve, miután az udvariassági köszönés után kihúztam a bankkártyámat:
"én tényleg, külön is, köszönöm Önnek".
És látva az ő feltoluló könnyeit, én is majdnem sírva fakadtam. Ott, a szupermarket hideg neonfényében, 2020. március 27-én.
Ezekben a napokban mindannyian nehezen vagyunk. Még nem tudjuk, mi következik, csak azt, hogy ami közelít, az láthatatlan, hatalmas, ismeretlen, erős és ellenállhatatlan – de főleg, hogy elképzelhetetlen. Sodródunk. Néhányan még kapkodva próbálják menteni, ami menthető, mások pedig már a bénultság állapotában vannak.
De közben: mind szorongunk. Sok mindentől, de valójában, végső soron egy valami miatt. Mert a mérhetetlen bonyolultságban, ami a személyes, családi, munkahelyi, érzelmi, fizikai, és egzisztenciális állapotunkat most jellemzi, valójában egyetlen közös elem van.
Egyetlen szó, ami minden körülményre, reményre, kétségbeesett kiútkeresésre és az ezerféle félelemre egyformán igaz:
a bizonytalanság.
Fotó: Fortepan, köszönettel.
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam. www.mihalikjudit.net
