Nem vagyunk mi angyalok - karácsonyi kép

Lássuk be, karácsonykor egyszerűen túl nagy a tét.

Túl sok mindennek kellene együtt lennie, ami a hétköznapokon megúszható, elszabotálható, megmagyarázható, pénzzel kiváltható, elhalasztható, átléphető. Mert sietünk, mert ő siet, mert fáradtak vagyunk, mert nem most, nem itt, mert nem vele, mert dugó volt, mert influenzás lettem, mert...

Mindig van mentség.

Karácsonykor viszont nincs második esély. 

Itt és most, ezen az estén kell nagyon jól csinálni, itt és most kell fontosnak éreznünk magunkat, és azt éreztetnünk másokkal, hogy ők fontosak.

Nincs főpróba, csak előadás. Teljes tánckar és zenekar, szcenika és jelmez-díszlet. Függöny fel.

Talán ezért nem megy jól. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy minden emberi minőségünket egyetlen eseményben méressük meg. Legtöbbünk kajla és tökéletlen, a kapcsolataiban halogató és renyhe, és mert mindig annyi mindent kell néznünk, 

egymást látni már nem marad időnk,

hiszen ott a telefon, nincs többé múló pillanat, csak a fotókról pislogó kancsal valóság, ráadásul beszélgetni remekül lehet görgetés közben is, sőt, többekkel egyszerre is.

Nem tudjuk, hogy kell szeretni, pontosabban, hogyan kell jól szeretni – és hagyni, hogy szeressenek, úgy, ahogy nekünk jó. Persze, hogy mindenki erre vágyik, és persze, hogy nagy tabu ezt bevallani.

A gyerekeknek szokott sikerülni. Nekik persze könnyű, mert az ő rossz mondataik még kipotyognak, mint a tejfogak - nem szuvasodnak tovább.

Nem tudjuk, hogyan kell együtt lenni meghitten, mert

félünk a csendtől, a nem-történéstől.

Ha senki sem, beszél, akkor baj van: a csend kínos, a csend süket, a hallgatás pedig nem sokatmondó, hanem árulkodó. Ha nincs zaj-szmog, majd csinálunk, beszéddel, fecsegéssel, történtetjük a dolgokat. Fáradtak vagyunk értően hallgatni, és azt gondoljuk, bizonyára más is fáradt ahhoz, hogy komoly dolgokról beszéljünk. Amúgy sem tudunk az érzéseinkről beszélni. Az örömeinket kérkedésnek éreznénk, a félelmeinket dobozba zárjuk, a bánatunkat eltemetjük.

Baj van persze magával a karácsonnyal is, pontosabban annak az intézményes formájával. A kötelezőséggel. Mindenki tudja, hogy nem sok köze van már se a szeretethez, se az eredetmítoszhoz, Jézus születéséhez. Pedig igen fontos funkciója lenne, a téli elcsendesedésben, a megerősödésben. Ki van találva ez is.

Kevés család van, ahol a privát hagyományokat nem zabálta fel a történelem, és még kevesebb, ahol lettek új hagyományok. Kevés család van, ahol tudnak még nyugodtan, sietség nélkül enni, ahol a terített asztal nem amiatt fontos, ami reá kerül, hanem azok miatt, akik körbeülik. Főképp pedig:

ilyenkor jajj nekünk, perfekcionistáknak.

A perfekcionizmus a kevélyek büntetése. Mi mindig a következő pillanatra gondolunk, tervezünk és kontrollálunk, sokat várunk magunktól és sokat akarunk nyújtani is. Nekünk minden előadás premier, és minden premier megmérettetés önmagunk előtt. Hát még akkor, ha egy teljes év telik el a következő esély, az legközelebbi bemutató előtt…

Ezért nem könnyű velünk - a családunknak sem.

Pedig milyen jó lenne, ha jó lenne.

 

Szép ünnepet kíván az olvasónak:

Mihalik Judit