Libabőr és katarzis

Sokszor mondjuk, illetve halljuk másoktól, hogy „libabőrös lettem”, „kirázott a hideg”, vagy hogy „borsódzik a hátam”. De még jó néhány kifejezéssel körül lehet írni azt az élményt, amelyet valószínűleg mindenki jól i

Sokszor mondjuk, illetve halljuk másoktól, hogy „libabőrös lettem”, „kirázott a hideg”, vagy hogy „borsódzik a hátam”. De még jó néhány kifejezéssel körül lehet írni azt az élményt, amelyet valószínűleg mindenki jól ismer, és amelyről mégis nehéz eldönteni, pontosan mit is takar. Vajon ha valaki azt mondja, „végigfutott a hideg hátamon”, el lehet-e dönteni a kontextus ismerete nélkül, hogy az illetőt kellemes vagy kellemetlen élmény érte?

Bizonyos helyzetek persze magyarázzák a „lúdbőrzés” élettani-evolúciós jelentőségét, igaz, ez a reakció ma már főként az állatvilágban jelent csak védelmet a külső stresszhatásokkal szemben. Így például nagy hidegben a szőrtüszők körüli apró izomösszehúzódások – amellett, hogy hőt termelnek – felborzolják az állat bundáját, amely ezáltal több hőszigetelő levegőt tud megtartani. A felálló szőrszálak egyben nagyobb és ijesztőbb külsőt kölcsönöznek az adott állatnak, ezért figyelhető meg ugyanez a jelenség harc közben is. Ezek alapján nem meglepő, hogy a folyamat szabályozásában részt vehet az egyik legfőbb stresszhormon, az adrenalin, melynek hatására az „üss vagy fuss” reakció részeként a gyorsuló szívverés vagy az energiakészletek mozgósítása mellett „hajunk is égnek állhat az ijedtségtől”.

Érdekesebb azonban az, hogy újabb kutatások szerint a dopamin is szerepet játszhat olyan „hátborzongató” élmények létrejöttében, mint amelyet például zenehallgatás közben élhet át az ember. A dopamin többek között a központi idegrendszer jutalmazó rendszerének alapvető ingerületátvivő-anyaga, amely örömérzettel jutalmaz olyan adaptív tevékenységeket, mint az evés vagy a szex, de olyan kevésbé hasznos magatartást is, mint a drogfogyasztás vagy a szerencsejáték. Az átmeneti kellemes érzés miatt ezek a cselekvések megerősítést nyernek, és így az ember könnyen rátanul az adott magatartásra. A dopamint ezért összefüggésbe hozzák a különböző addikciók kialakulásával, de a pozitív értelemben vett tanulással is.

De vajon miért válthat ki egy érzelmileg megmozgató zene vagy vers, egy drámai jelenet libabőrt? Lehet egy esztétikai élmény jutalmazó vagy félelemkeltő, esetleg mindkettő egyszerre?

Ennek megválaszolásában sajátosan kapcsolódhat össze neurobiológia és művészetelmélet. Arisztotelész az ókori görög drámák kapcsán ír a katarzisról, a művészet keltette lélektisztító, felemelő élményről. Szerinte a tragédia cselekménye egyrészt az együttérzés, másrészt a félelem, borzongás érzéseit kelti fel a nézőben. A végkifejlet, vagyis a konfliktus megoldása egyben az átélt feszültség feloldásával is jár, amely megtisztítja, megkönnyíti a lelket, és nem mellesleg pozitívan hat az erkölcsi fejlődésre. Nietzsche „A tragédia születése” című írásában két ellentétes erőről ír, melyek áthatják az emberiség történetét és a művészetet, és amelyek sajátosságait szimbolikusan Dionüszosz, illetve Apollón istenség testesíti meg. Dionüszosz jelenti mindazt, ami kiszámíthatatlan, irracionális, ösztönös és szélsőséges, így akár pusztító és félelmetes; Apollón pedig ezzel szemben a rendet, a mértéktartást és a harmóniát jelképezi. Nietzsche szerint a görög tragédiában a két erő csodálatos egyensúlyban működik: a dráma fel tudja tárni, be tudja mutatni a dionüszoszi mélységeket, úgy, hogy közben „biztonságos” keretek között tartja, apollóni formába önti a borzasztót, a félelmetest, befogadhatóvá és széppé téve a tapasztalást.

A modern idegtudomány és a filozófia láthatóan nagyon más nézőpontból érint hasonló fogalmakat: félelem és megnyugvás, örömök és ösztönök, tanulás és tanulság. Kérdés persze, hogy mit érünk vele, ha az elmélkedésektől a molekulák szintje felé haladva próbálunk egyre többet megérteni egy olyan jelenségről, amelyet leginkább átélni érdemes, és amelyről az orosz író, Vlagyimir Nabokov már összefoglalta a lényeget, amikor azt írja, hogy a bölcs olvasó egy igazán jó könyvet nem az eszével, nem is a szívével, hanem a gerincével olvas.

A bejegyzés szerzője: John Balázs

---

Libabőr-teszt:

Részlet Milos Forman Amadeus című filmjéből, melyben Antonio Salieri beszél arról, hogy egyszerre volt „borzasztó és gyönyörű” látni, ahogyan Mozart a Kormányzó visszatérésével valójában saját elhunyt apját idézi meg a Don Giovanni utolsó jelenetében.

http://www.youtube.com/watch?v=IZbl6jQuyuM