Másszunk fára, menjünk inni? Egy gondolat a csapatépítésről
Az elmúlt hónapokban több cég több szervezeti egységénél is tartottam olyan programokat, melyeknél a vezetői igény így hangzott: csapatépítés. Valahogy egész viccesen úgy alakult, hogy az ilyenkor szokásos igényfelmérő beszélget
Az elmúlt hónapokban több cég több szervezeti egységénél is tartottam olyan programokat, melyeknél a vezetői igény így hangzott: csapatépítés. Valahogy egész viccesen úgy alakult, hogy az ilyenkor szokásos igényfelmérő beszélgetéseink szinte kivétel nélkül ugyanazon forgatókönyv szerint zajlottak.
Az egyébként emberközpontú gondolkodású és jó szándékú vezetők elmondták, hogy ők csak egy rövid, mondjuk fél napos „szakmai programot” akarnak, azután pedig következzen a csapatépítés általuk elképzelt formája: közös főzés, focimeccsek, kötélmászás a közeli kalandparkban, esti pálinkázás hozott anyagból és hasonlók. Amikor visszakérdeztem, hogy mit értenek szakmai program alatt, kiderült, hogy úgy képzelték, én majd tartok egy néhány órás előadást a teammunka alapjairól, szabályairól és hasonlókról. Azután pedig feltétlenül outdoor, meglehetősen gyengén strukturált és – opcionálisan – az idő előrehaladtával növekvő alkoholtartalmú programok következzenek. Az egyik lelkes és számomra egyébként különösen szimpatikus vezető azért szerette volna később kezdeni a tréninget, mert néhány kollégájával biciklivel szeretett volna eljutni a helyszínre – egy, a várostól 30 km-re fekvő hegyi szállodába.
Elgondolkodtatott ez a tendencia, ami egyébként nem újkeletű, és amibe korábban is számos alkalommal (még ha nem is ilyen intenzitással) belefutottam. Leginkább az, hogy mennyire hiányzik a dolgozó embereknek, hogy a csapatukkal kötetlen formában, szabadidős tevékenységet végezve töltsenek együtt időt. Egyszerre megható és szomorú, hogy milyen kevés alkalmat nyitunk erre a hétköznapokban. Mindőjüknek visszajeleztem, hogy az általuk felvetett programok nagyon izgalmasak és mindenképpen a csapat hasznára válnának, csak ezekhez nincs szükségük fizetett külső trénerre. Bármelyik hétvégén összeránthatják a csapatot és elmehetnek kirándulni, vacsorázni, focizni, bowlingozni, kalandparkozni, nyári bobozni és más hasonló közös tevékenységet folytatni. És hogy ez valahogy mégsem akarózik összejönni? Na, ezért lehet szükségük egy professzionális csapatépítésre.
Hogy valóban megnyíljanak egymás előtt. Hogy más oldalról is megismerjék egymást. Hogy nehéz és releváns tanulságokkal járó gyakorlatokban ébredjenek rá saját képességeikre és azok határára, jelezzék vissza kollégáik erényeit, és kérjék meg őket zavaró viselkedésformáik megváltoztatására. Hogy valódi párbeszéd induljon el a csapat tagjai között, miközben észrevétlenül is tanuljanak valamennyit arról, hogy milyen óriási különbség van egy csoport és egy összeszokott csapat eredményessége között. Jó tapasztalat volt látni, amikor megértették, hogy egy indoor és outdoor elemeket ötvöző, de a foci-kalandpark-éjszakai túra hármasát nélkülöző csapatépítő is lehet eredményes.
Mert egy jó tréning sosem külön szakmai rész és külön játékos rész, külön tanulás és külön szórakozás, hanem ez az egész egyben, egyszerre. Furcsa belegondolni, milyen tréningekről jönnek ezek a tapasztalatok sokéves gyakorlattal rendelkező vezetőknek. A tréninggyakorlatoknak sosem lehet pusztán az a célja, hogy „oldják a hangulatot” az egyébként száraz „elméleti blokkok” között. Ha nincs integrálva, szinte észrevétlenül összeszőve az élmény-tanulság-ismeret szentháromsága, az eredményesség komoly sérülést szenvedhet.
A tapasztalat persze igazolta is mindazt, amiről előzetesen biztosítottam a vezetőket. Egy indoor, „puritán” papír-ceruza gyakorlat éppúgy működhet kiválóan mint egy adóvevős-kincskeresős kaland – de mindkettő csak akkor, ha megfelelő helyen, megfelelő felvezetéssel, és ami a legfontosabb: megfelelően mély és alapos feldolgozással alkalmazzuk. A tréning ívének különösen fontos szerepe van ebben. A résztvevőket egy folyamatos flow állapotában kell tartanunk, hogy észre se vegyék: már sok-sok órája benne vannak a sodrásban, annyira természetesen kövessék egymást az élmények, a tanulságok és az ismeretek. És ebbe még az is belefért, amikor egy-egy éjszakai gyakorlatot a vacsora utáni italtól „jókedvű” résztvevőkkel játszottunk végig és dolgoztunk fel. Bízom benne, hogy ezek a csapatok a csapatépítő program után a közösségi érzés olyan szintjére lépnek, amelyben már természetesen jön egy legközelebbi hétvégi közös program – ezúttal már külső tréner nélkül.
Ha pedig az eredményességet hosszú távon szeretnénk növelni, akkor egy ilyen csapatépítő alkalom jó indítás egy hosszabb távú, a csapat működésének tartós növekedését célzó program számára. Ez a program már vegyítheti a tréning, a workshop és a team coaching módszereit, tartalmazhat egyéni fejlesztést is, és a tagok elkötelezett bevonódását igényli saját működésük alakításába. Jó látni, hogy vannak csapatok, akik rátérnek erre a nehezebb, de reálisabb eredményekkel kecsegtető útra, végképp továbblépve az „érezzük jól magunkat két napig” elképzelésétől.
Az Ön szervezetében milyen előkészítés előzi meg a csapatépítő tréningeket? Mennyire válik ketté a közösségi kikapcsolódás és a professzionális csapatfejlesztés? Várom véleményét, tapasztalatait, kérdéseit a [email protected] címre.
Sipos Sándor HR tanácsadó, munka- és szervezetpszichológus tréner, HR coach
