„Ezt még soha nem mondtam el így senkinek.”

Nagyon sokszor elhangzik ez a mondat a szupervízió során. Ismerős?

Ritkán arról van szó, hogy a történet korábban soha ne lett volna kimondva a szupervizált részéről.

Tapasztalataim alapján a legtöbb ember nincs igazán meghallgatva. A mindennapi beszélgetéseink nagy része gyors, reagáló, tanácsadó. Figyelünk,de közben már válaszolunk is, emiatt nem is halljuk meg sokszor a kimondott szavak mögötti tényleges érzéseket, mondanivalót. Habár fizikailag ott vagyunk,de közben értelmezünk és nem figyelünk.

Csakhogy így ritkán jön létre az a fajta meghallgatás, ahol valaki saját maga is először hallja meg, amit mond.

A meghallgatás nem passzív jelenlét, hanem aktív figyelés. Sokan azt gondolják, hogy hallgatni egyfajta „nem csinálás”. Pedig a valódi meghallgatás aktív munka.

Szupervízióban fontos jelen lenni úgy, hogy:
- nem sietsz előre,
- nem emeled ki, amit TE fontosnak tartasz,
- nem veszed el a történetet a másiktól.

Miért ennyire hatásos az aktív figyelés?
Mert az idegrendszerünk társas szabályozásra épül. Amikor valaki figyelmes, ítélkezésmentes jelenléttel van velünk, a testünk is megnyugszik. Ilyenkor nemcsak „jobban érezzük magunkat”, hanem hozzáférhetőbbé válik a gondolkodás, az emlékezés, az önreflexió.

Egyetlen meghallgatott beszélgetés nem változtatja meg az életet a másiknak.
Viszont:
- csökkenti a belső feszültséget,
- oldja a szégyent,
- visszaad egy darabot az önbizalomból.

Amikor valaki azt mondja: „Ezt még soha nem mondtam el így senkinek”, akkor valójában nem a múltról beszél.....

#szupervízió