Amit a MARS tanít nekünk a COVID-ról
2015-2016-ban a NASA HI-SEA programjának keretében 12 hónapon keresztül élt egymással összezárva 3 férfi és 3 nő a Hawaii Mauna Loa vulkánon kialakított, MARS missziót szimuláló, 111 négyzetméteres, kupolaszerű építményben.
A kísérleti „asztronauták” meghatározó élményeiket – szabad fordításomban, dőlt betűvel – a következőképpen öntötték szavakba.
Amikor flottul működnek a dolgok, akkor az összes legénység hasonló egymáshoz. Máskülönben minden csapatnak megvannak a maga sajátságos konfliktusai.
Mindegyikünk másként küzd meg a stresszel és a depresszióval, és ezeknek a különböző megküzdési módoknak a tolerálása különösen megvisel bennünket, amikor nem értjük, hogy a másik miért viselkedik úgy, ahogy éppen viselkedik.
Vajon a saját, kényszerű bezártságunkban képesek vagyunk-e a velünk együttélőknek a megváltozott élethelyzetre adott reakcióit elfogadni?
Egy tökéletes világban a NASA azt várná, hogy amikor visszatérünk a küldetésből, akkor egyértelműen megnevezzük, hogy a csapatunk működésében ezek és ezek idézték elő a gondokat. De ez nem így történik. Helyette az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk az az, hogy a hosszú összezártság alatt elkerülhetetlenek lesznek a konfliktusok. Ezért az a legfontosabb, hogy a legénység tagjai egyszerre legyenek rugalmasak és stabilak. Rugalmasak azért, hogy képesek legyenek kimozdulni az összekülönbözések mélypontjairól, és stabilak azért, hogy készek legyenek visszatérni abba a kiegyensúlyozott állapotba, amelyben ismét magas szinten tudják ellátni a feladataikat.
Vajon amikor a történések nap mint nap kibillentenek bennünket a mentális egyensúlyunkból, vissza tudjuk-e hozni magunkat egy nyugvópontra, és készek vagyunk-e a tőlünk megszokott módon végezni a napi tennivalóinkat?
A misszió vezetőjeként én vagyok a felelős azért, hogy a csapatom közérzete kielégítő legyen, hogy az embereim vidámak legyenek és tettrekészek. A küldetésünk során azonban mindannyiunknak kijut a levertségből, és ilyenkor nekem kell megpróbálnom felvidítani azokat, akiknek rossz napja van. Ám a jókedv fenntartása egyáltalán nem egyszerű, főként akkor nem, amikor magam is éppen olyan hangulatban vagyok, hogy legszívesebben behúzódnék egy félreeső sarokba.
Vajon van-e elég erőnk ahhoz, hogy saját nyomorúságunkban is jókedvre derítsük azokat, akikkel együtt vészeljük át ezeket az embert próbáló hónapokat?
A küldetés során megtanultam magamról, hogy rendmániákus vagyok, és hogy a többieknek ezt nem könnyű elviselni. Addig még senki sem mondta nekem, hogy rendmániákus lennék. Sőt, amikor gyerek voltam, a szüleim mindig azzal nyaggattak, hogy legyek egy kicsit rendszeretőbb. Ezért azt hittem, hogy trehány vagyok. De olyan emberekkel együttélve, akiknek mások a szokásai és mások a mércéi, ezt a meggyőződésemet át kellett értékelnem.
Vajon valóban ismerjük-e azokat, akikkel közös fedél alatt élünk, és vajon tudjuk-e, hogy ők milyennek tartanak bennünket, és hogy milyennek látják saját magukat?
És végül, ami igazán számít.
A csapat a legfontosabb. Csak ők vannak neked. Vigyázz az egészségükre! Vigyázz magadra!
drai
Ha többet is szeretnél megtudni a HI-SEA programról, innen elindulhatsz:
Photo by Steve Halama on Unsplash
Hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. De valószínűleg kell, hogy legyen bennem egy adag exhibicionizmus, ha a csupasz gondolataimat, mint egy cukrosnéni, mutogatom.
