Amitől a legjobban rettegünk

Mostanában egyetemi oktatóként szórakoztattam magam, és a sors kegyeltjeként azt a tárgyat taníthattam, amit a legjobban szeretek: a vezetést. Az egyik órán minden hallgatónak kiosztottam egy kis papírlapot, és arra kértem őket, ho

Mostanában egyetemi oktatóként szórakoztattam magam, és a sors kegyeltjeként azt a tárgyat taníthattam, amit a legjobban szeretek: a vezetést.

Az egyik órán minden hallgatónak kiosztottam egy kis papírlapot, és arra kértem őket, hogy név nélkül írják rá azt az egy kérdést, ami a leginkább foglalkoztatja őket a vezetéssel kapcsolatban. Őszintén meglepődtem, hogy milyen remek kérdések születtek.

De nem csak ezen lepődtem meg, hanem azon is, hogy mi volt az a gondolat, ami a legtöbb diákomban felötlött.

Mindenekelőtt hadd idézzek egy hallgató dolgozatából: „Ami leginkább megfogott a könyvben, az a kiválasztás folyamán leírt elv. „Csak olyan embert alkalmazz, aki valamilyen szempontból jobb, mint te!” Így biztosítani lehet a magas színvonalú munkaerőt. Eddigi tapasztalatom szerint ez nagyon fontos lenne. Azonban aki ezt meglépi, annál fennáll a kockázata, hogy az újonnan felvett kolléga később a helyére kerül.”

És itt van a kutya elásva! Ugyanis a legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy vajon miként tudják kivédeni, hogy egy jó szakemberük elragadja tőlük a vezetői pozíciójukat.

Valószínű, hogy ezt a kérdést hallva mindenkinek eszébe jut egy sztori, ami a saját karrierje során történt, talán éppen pontosan vele.

Nekem is voltak olyan főnökeim, akik tartottak tőlem. Isten látja a lelkemet, sosem akartam egyikük székébe sem beleülni. Persze, amikor elérkezettnek éreztem a pillanatot, mindig nyilvánvalóvá tettem, hogy örömmel vállalnék vezetői feladatokat, amennyiben adódik erre majd valamiféle lehetőség. Ha azonban belátható időn belül nem teremtődött rá esély, akkor nem kezdtem el őket fúrni, hanem inkább kifele kacsingattam, s a karrieremben máshol tettem meg a soron következő lépést.

De ültem az asztal másik oldalán is. Egyetlen elbocsájtásomra azért került sor, mert egy kedves kollégám kinézte magának a pozíciómat, és bennfentesként, mivel bejáratos volt az igazgató irodájába, sikerült neki kirúgatnia és a helyemre lépni. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy nem fektettem kellő energiát sem a kapcsolatépítésbe, sem pedig abba, hogy beleássam magam a céges politika rejtelmeibe.

Mindent egybevetve, ha a saját tapasztalataim mellett azokat a történeteket is felelevenítem, amiket magam láttam és amelyeket másoktól hallottam, azt mondhatom, hogy akad példa erre is, arra is. Előfordul, hogy a vezető kishitűsége vagy önbizalomhiánya (vagy ki tudja, mi más) miatt üldözési mániában szenved, pedig az a profi szakember, akitől retteg, legrosszabb rémálmában sem akarna a pozíciójára törni.

Ellenben az is lehetséges, hogy mégis. Én úgy érzékelem, hogy ilyenkor sokat számít, hogy a főnöki babérokra pályázó kolléga talál-e trónkövetelő tervéhez kellő hatalommal bíró támogatót. Ha igen, akkor kedves vezetők, jó eséllyel kezdhetjük az álláshirdetéseket böngészni.

Szumma szummárum, nem tudom, hogy mi a helyes válasz erre a sokakat foglalkoztató talányra. Talán az, hogy érdemes megbizonyosodnunk róla, hogy tényleg fennáll-e a veszélye az ellenünk irányuló támadásnak. Talán az, hogy megéri a kapcsolatokkal is foglalkozni. Vagy lehet az is, hogy mindig nyitott szemmel és füllel kell járni. Esetleg az, hogy talán nincs is értelme ragaszkodnunk ahhoz a székhez, amelyet ily alattomos fondorlattal is ki tudnak alólunk húzni.

drai