Digitális bizalom
Amikor huszonéves voltam, ódivatú munkahelyeimen hús-vér főnökök rúgtak fenékbe bennünket, ha ócskán dolgoztunk, vagy ha a nap felét ellazsáltuk.
Mostanság egyre kevesebb a felettesünk. No nem azért, merthogy főnökként annyival tehetségesebbek lennénk. Hanem sokkal inkább azért, mert emberi kapcsolatainkba befurakodott egy személytelen felügyelő, aki számos feljebbvalónkat tette feleslegessé.
A gép, amit nem lehet a kamera elé helyezett fényképünkkel átverni, ha munkaidőben lazulni szeretnénk. És ami nem engedi, hogy ügyintézéskor a beleprogramozott kerítéseken kívül kóricáljunk.
Ám nem csak felügyelőnk lett, hanem közvetítőnk is. Közvetítőnk egy olyan felettes felé, akinek más gépek rabolják el tőlünk az idejét. Akihez ötleteinket és problémáinkat, örömünket és bánatunkat egy képernyőre meredve küldözgetjük, mivel esélytelenek vagyunk arra, hogy úgy beszéljünk hozzá, hogy közben látjuk a szemét.
Ám nem csak a főnökeink száma csappant meg. Mi is egyre kevesebben leszünk, és túlterheltségünkre magunk is a gépben keressük a gyógyírt. Nincs időnk arra, hogy foglalkozzunk az új kollégánkkal? Sebaj! Majd törődik vele a digitális mentor. Nem akarunk állásinterjúkkal vesződni? Nem gond! Majd kifaggatja a jelentkezőket a digitális kiválasztó. Rühelljük a teljesítményértékelő beszélgetéseket? Semmi vész! Majd ledarálja azokat is a gép.
És a folyamatot mi magunk pörgetjük fel, amikor egyre több és több kollégánkat cseréljük le gépre. És közben egyre távolabb kerülünk a munkatársainktól és a főnökeinktől.
De mielőtt még félremenne a dolog, nem vagyok a gépek és a digitalizáció ellensége. Csupán azt firtatom, miért csodálkozunk azon, hogy aki ma belép az egyik cég küszöbén, az máris azt latolgatja, hogy holnap melyik másiknak az ajtaján fog kopogtatni.
Valaha úgy mondták, hogy nem munkahelyet hagyunk ott, hanem vezetőt. Mostanában a vezetők gyakorlatilag elérhetetlenek. Főként emberi mivoltukban elérhetetlenek. Aki ma munkahelyet vált, az a Dellt cseréli Lenovora, vagy éppen fordítva.
Talán a főnökeinkbe vetett bizalom még egy helyben tarthatna bennünket. De az ember csak emberben bízhat.
Egy kicsit olyan ez, mint amikor a gyerekünknek naphosszat a mobilja a játszótársa, és este a mesét is a tabletje olvassa neki. Aztán, amikor felnő, még mi vagyunk megsértődve, hogy covid idején inkább a virtuális haverjaival bulizik ahelyett, hogy elmenne a boltba idősödő szüleinek lisztet és tejet venni.
drai
Hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. De valószínűleg kell, hogy legyen bennem egy adag exhibicionizmus, ha a csupasz gondolataimat, mint egy cukrosbácsi, mutogatom.
