Fordítva nem igaz

Létezik a világon egyfajta intézmény, amelynek a megtartás a legfőbb küldetése. Ezt az intézményt úgy hívják, hogy börtön. A börtönökben keményen meg kell dolgozni a megtartásért, hiszen néhányan az életüket is kockára teszik azért, hogy mihamarabb odébbállhassanak.

Szerencsénkre a főnökeink nem a börtönőrök módszereire alapoznak, amikor a lojalitásunkat akarják előcsalogatni. Éppen ellenkezőleg. Szinte már a végletekig kényeztetnek bennünket. Gondoljunk csak arra, amikor ultramodern irodaházainkban reggelente egzotikus kávécsodákkal pörgetjük fel a gondolatainkat! Vagy arra, amikor jóízűen majszoljuk a nekünk bekészített gyümölcsöt, miközben a hűtőben üdítők garmadája várja, hogy csillapítsa szomjunkat. Nem is szólva arról, amikor ebéd után a hintaágyon ejtőzünk a trópusi gyümölcsfák alatt (banán és narancs is nő rajtuk a belvárosban), vagy amikor elnyúlunk a színes közösségi terek babzsákjain a délutáni masszázstól ellazulva.

Ilyen körülmények között ugyan ki lenne az, aki ne ragaszkodna foggal-körömmel ahhoz, aki őt tejben-vajban füröszti? Valamiért azonban a dolgozók ezeket a szervezeteket is faképnél hagyják. Ráadásul, ezt leggyakrabban pontosan az a fiatal korosztály teszi, amelynek alig 20 évvel ezelőtti képviselői elsőként ültek át az irodai székekből a babzsákfotelekbe, és festették pirosra, zöldre, kékre, narancsra és bármely kikeverhető színűre a falakat.

Azonban van itt egy furcsaság. Merthogy azoknál a cégeknél, amelyeknél a munka kiszínezése egykor elkezdődött, Apple, Google és társaik, még negyedszázad elteltével is ifjú tehetségek hosszú sora kígyózik a bebocsájtásra várakozva. Merem feltételezni, hogy ezek az emberek nem gyümölcsre, üdítőre, kávéra vagy masszázsra vágynak. Ugyanis ezeket akár nálunk a belvárosban is megkaphatnák.

Gyanítom, hogy sokkal inkább azért állnak sorba, amiért egykor lila, sárga vagy éppen türkiz színűek lettek a falak. Ez pedig nem más, mint az ott dolgozóknak az a világlátása, miszerint nem akarják egymásnak megszabni, hogy miként gondolkodjanak, és hogy hogyan tegyék a lehető legjobban a dolgukat. Miért is akarnák? Hiszen a sikereik nem másból, mint a gondolataik és a tetteik szabadságából és sokszínűségéből táplálkoznak. Ahol pedig szabad a gondolat, ott magától értetődően színesek a falak.

Fordítva azonban ez nem igaz. Csak azért, mert a belvároshoz akklimatizálódott narancsfákat telepítünk az irodaházba, és fellógatunk néhány függőszéket, vagy mert teletömjük a konyhát gyümölccsel, üdítővel és kávékapszulákkal, még nem lesz szabad sem a képzelet, sem a cselekedet. A külső cicoma csupán felpántlikázza a kompániákat, de nem szünteti meg a világlátásbeli korlátokat.

Ha pedig ez így van, akkor mégiscsak visszakanyarodnék a fegyintézetekhez. Merthogy ezek a felpántlikázott kompániák talán mégsem mások, mint luxusbörtönei a tetteknek és a gondolatoknak. Ám, nem meglepő módon, vagyunk néhányan, akik ezt nem igazán bánjuk. Hiszen, ha luxus, akkor elkényeztet, ha pedig börtön, akkor megvéd bennünket a külvilágtól. És a tapasztalat azt mondatja, hogy néhányunk számára a biztonság és a kényelem kellően nyomós érvek a maradásra még akkor is, ha mások szabják meg, hogy miként vélekedjünk, s hogy hogyan végezzük a lehető legjobban a dolgunkat.

drai

Photo by