Jövőbeli reménytelenségeink

Az utóbbi hónapokban többször is foglalkozott az online sajtó a diplomások kérdésével. Tavaly decemberben „Egyre több a diplomás” címmel jelent meg egy írás az origo.hu oldalán. Ez év januárban a hvg.hu azon kesergett, hogy

Az utóbbi hónapokban többször is foglalkozott az online sajtó a diplomások kérdésével. Tavaly decemberben „Egyre több a diplomás” címmel jelent meg egy írás az origo.hu oldalán. Ez év januárban a hvg.hu azon kesergett, hogy „Egyre kevesebb huszonéves magyarnak van diplomája”.

Nekem itt és most nem célom a statisztikák elemzése, sem az, hogy a címekben szereplő látszólagos ellentmondásra magyarázatot találjak. Mindezeket azért sem teszem, mert viszonylag szűk résen keresztül látok bele a felsőoktatásba.

Annak ellenére, hogy évek óta tartok órákat egyetemeken, bent ülök államvizsgákon, szakdolgozatokat bírálok, és röpke egy évre még oktatónak is elszegődtem, nem mondhatom magam szakértőnek. Viszont mindig is erősen foglalkoztatott az oktatás kérdése, ezért kéretlenül is ideírom azokat a tapasztalataimat, amelyeket személyesen megéltem.

Számos alkalommal, amikor az egyetemen tanárként arra kérem a hallgatókat, hogy a nagyközönségnek szánt könyvekből tartsanak előadást a társaiknak, azzal szembesülök, hogy sokan közülük még az olvasott szöveget sem értik. Amikor írni, érvelni tanulunk, szintén jónéhányan nem képesek a gondolataikat szavakba önteni.

Ilyenkor mindig azon bosszankodom, hogy vajon miként juthattak el ezek a fiatalok a hetedik szemeszterig?

Ráadásul, ezek a diákok az induló évfolyamuknak mindössze a felét képviselik. Ők azok, akik bent maradtak. A többiek ugyanis útközben lemorzsolódtak.

Amikor pedig az államvizsgákon azt firtatom, hogy vajon képesek-e a hallgatók a gyakorlatban alkalmazni mindazt, amiről addig tanultak, akkor, tisztelet a kivételnek, gyakran nem látok mást, mint az óriási tudásbeli hézagokat.

Ezért, ha arra gondolok, hogy a jövőben egyre kevesebben fognak diplomát kapni, akkor nem tudok igazán szomorkodni.

Mert úgy vélem, hogy nem csak a mennyiség számít, hanem a minőség is.

Az elkövetkezendő évekre a statisztikák azt jövendölik, hogy a középiskolások egyre csökkenő száma miatt egyre kevesebb fiatal fog majd az egyetemekre jelentkezni.

Azt is gyakran halljuk mostanság, hogy a magyar diákok nem túl fényesen teljesítenek a tudást és képességeket vizsgáló, nemzetközi felméréseken.

Mindeközben az egyetemeknek az az érdeke, hogy fenntartsák a hallgatói létszámot, hiszen ez az egyik legfőbb záloga az életben maradásuknak.

Ha viszont évről-évre egyre kevesebben jelentkeznek majd az egyetemekre, és ezen kevesek nem teljesítenek jobban, mint az elődeik, valamint az egyetemeknek nem érdekük a hallgatóik létszámából lefaragni, akkor feltételezhetően egyre több nem odavaló diák fog az alma materek kapuin bejutni.

A fentiek okán felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi a célja valójában a felsőoktatásnak? Kényszerűen számszerű normákat kielégíteni, vagy olyan hallgatókat képezni és olyan szinten, hogy az egyetemekről kikerülve ténylegesen értelmisége legyenek ennek az országnak, és akarjanak és képesek is legyenek érte tenni?

drai