Karikatúra

Valaki egyszer azt mondta, hogy csak akkor vállalja el a beteg kezelését, ha maga elé tudja képzelni a gyógyult ember képét. Valahogy így vagyok ezzel én is.

Addig nem vagyok képes nekirugaszkodni a feladatnak, amíg nem látom magam előtt, ha csak elmosódottan is, hogy milyen lesz majd a végeredmény.

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy a főnök azt akarta, elejétől a végéig írjam le, hogyan fogom elvégezni azt a munkát, amit előtte még sohasem csináltam. Az ilyen főnökkel sosem sikerült megértetnem azt, amit már az iskolában megtanultam, miszerint csak a rutinnak van „karikatúrája”. Az új azért új, mert éppen akkor és ott formálódik. Ahogyan azt sem tudtam a főnöknek megmagyarázni, hogy lehetetlen előre jeleznem, mikorra fogok a még ismeretlen megoldásnak a végére jutni. 

A vaskalapos főnök persze mindig megkapta azt, amiről képtelen volt lemondani. Rajzoltam semmirevaló karikatúrát, ami nem működött. Bemondtam tetszetős határidőt, ami nem működött. Ám, ahogyan a megoldás egyre élesebben körvonalazódott bennem, úgy kezdett a homályos elgondolás letisztult alakot ölteni, és a kész állapot megjósolhatatlan dátuma bizonyossá lenni. És a végkifejlet szinte sosem hagyott maga után kívánnivalót.

Eddig sem volt, és ezután sem lesz kenyerem a karikatúrák rajzolása. Merthogy minden feladat csak addig hoz lázba, amíg változik. A változáshoz pedig annyi is elég, hogy a megoldást magam akarjam és tudjam szebbé és jobbá tenni. 

Velem ellentétben a főnökök legtöbbje buzgón gyűjti a karikatúrákat. Hisz a karikatúra azt az illúziót kelti, hogy a dolog kész és rutinszerűen működik. Ha pedig elhisszük, hogy minden szépen megy a maga útján, akkor nincs más tennivalónk, mint rátolni a statikus reteszt, és úgy hagyni. Meghagyni illúziónak. A jól elvégzett munka illúziójának, amiből egyetlen főnök és egyetlen karikatúra rajzoló sem vágyik felébredni. 

drai

Photo by Mick Haupt on Unsplash