Matchy-matchy

Egyszer, amikor az egyetemen éppen a karrierekről beszélgettünk, az egyik diáklány rám ripakodott, hogy hagyjam már ezt a szenvedély és tehetség badarságot, merthogy ő egyáltalán nem valamiféle ábrándjait akarja majd a szakmájában kiélni.

Neki éppen elég lesz, ha jól érzi magát a munkahelyén, ha nyugodtan elvégezheti a feladatait, és ha ezt a főnökei még kellőképpen el is ismerik. Azóta is hálás vagyok neki az intelemért.

Hiszen sokfélék vagyunk mi, alkalmazottak. Úgy vélem, hogy a legtöbben oly módon viszonyulunk a munkánkhoz, mint az egyszeri egyetemistalány. Nem várunk tőle többet, mint hogy teljesítsük az aznapi teendőinket, és boldogok vagyunk, ha a nyolc óra elteltével sikerül az elintéznivalóink végére jutnunk. Főnököt pedig olyat szeretnénk, aki világosan megmondja, hogy mit kell tennünk. Aki, ha elakadunk, akkor tudja a megoldást. Aki szemmel követi a ténykedésünket, és ha eltévelyedünk, akkor visszaterel bennünket a helyes vágányra. És ez így van rendjén.

Azonban vagyunk néhányan, akik perverz módon mégiscsak a szenvedélyünkből próbálunk megélni, miközben egyfolytában a tehetségünk határait feszegetjük. A mi nyughatatlanságunk olyan főnököt kíván, aki nem riad vissza attól, ha nem követheti nyomon percről-percre minden lépésünket. Akinek természetes, hogy csak az irányt jelöli ki, de a célhoz vezető utat hagyja nekünk felkutatni. És aki megszerez mindent, amire csak szükségünk van ahhoz, hogy a legéletképesebb ötleteinket valóra tudjuk váltani.

Ez a két főnök nagyon is különbözik, hiszen azok is különböznek, akiknek a munkájáért felelősek. Ebből fakadóan eltérőek kell, hogy legyenek a képeségeik, és más kell, hogy legyen a személyiségük. Közülük az egyik akkor alszik nyugodtan, ha rend van körülötte. A másik mielőtt álomba szenderülne még azon morfondírozik, hogy mit lenne érdemes a megszokott helyéről elmozdítani.

Miért választjuk hát ki őket azonos szempontok szerint? Miért küldjük őket ugyanazokra a tréningekre? És miért szervezzük úgy a csapatainkat, hogy ugyanaz az ember vezesse azokat, akik határozott útmutatást várnak, és azokat is, akik a végső cél ismeretében maguk akarják az ösvényt felderíteni? Merthogy nap mint nap így teszünk.

Így teszünk, és ezáltal szárnyát szegjük a repülni vágyóknak, amikor egy olyan főnököt ültetünk a nyakukba, aki csakis a saját ötleteit akarja velük megvalósíttatni. Máskor pedig kétségbeesésbe taszítjuk az egyértelmű feladatkiosztásra számítókat, amikor élükre egy homályos jövőképet eléjük vetítő vezetőt nevezünk ki.

Jómagam sokat szenvedtem az előbbiektől, és láttam, ahogy számos kollégám gyötrődött az utóbbiaktól.

És hogy tévedés ne essék, nem azt akarom sugalmazni, hogy a kontroll elvesztésétől rettegő főnököket tanítsuk meg a munkatársaikat szabadon engedni, hanem azt, hogy mutassuk meg nekik, miként lehet az irányítást élhető módon a kezükben tartani. És azt sem gondolom, hogy a vizionáriusokat a munka aprólékos szervezésére kellene okítani. Sokkal érdemesebb lenne olyan eszközökkel felvérteznünk őket, amelyekkel a lendületüket vesztett újítókat újra és újra felpörgethetik.

Ha pedig mindez megvalósulna, akkor talán olyan munkahelyeken dolgozhatnánk, ahol nem veszítenénk el sem a szenvedélyesen kísérletező tehetségeket, sem pedig a napi működést a vállukon cipelő, ugyancsak tehetséges szakembereket csak azért, mert még ma sem állunk készen arra, hogy a nekik megfelelő vezetőt válasszuk ki. No meg abban sem járunk az élen, hogy ha nem a csapathoz és a feladathoz illő főnök mellett döntöttünk, akkor még időben levegyük róla a rá sehogyan sem passzoló kabátot. Merthogy mindannyian olyan vezetőről álmodunk, akivel öröm együtt dolgozni. Vagy, ahogy a divatvilág angol kifejezését kikölcsönözve mondhatnánk: én és a főnököm „matchy-matchy”.

drai